1916: az év, amelybe belerokkant a Monarchia

Fotók: Thaler Tamás

Az 1916-os év sok szempontból perdöntő volt a világháborúban: bár a megroppant Monarchia német segítséggel még – csodával határos módon – négy fronton is helyt tudott állni, akkora vérveszteséget szenvedett, amelyet később már nem tudott kiheverni.

Egy videoklip-vetélkedő nyitórendezvénye – még ha történelmi témájú is – ritkán kecsegtet igazán izgalmas történetekkel és historikus anekdotákkal. A Száz év tükrében a Nagy Háború – 1916–2016 című hétfői rendezvény ebből a szempontból rendhagyónak bizonyult. Ki gondolta volna, hogy a cári Oroszország meggyengülése miatt lankadt a magyarok vitézsége, vagy hogy Habsburg Ottó gyermekként kopasz szeretett volna lenni?

Négyfrontos háborúban Ausztria–Magyarország

A vita egyébként azzal a felvetéssel indult, hogy 1916-ban Oroszország megroppanása magával ránthatta a Monarchiát is, lévén a magyar bakákat inspirálta, hogy revánst vehettek az 1849-es orosz támadásért, akár a szerbeken, akik mögött nyilvánvalóan a cári birodalom állt, akár magukon a muszkákon, amikor már velük is verekedni kellett. Gerő András, az ELTE tanszékvezetője emlékeztetett: még az amatőr színdarabokban is megjelent a számunkra kedves lengyeleket és a zsidókat az oroszok igájából felszabadító magyar.

                                                                       Gerő András

Aztán az oroszok úgy csaptak oda, hogy csak úgy porzott: nyáron beindult a Bruszilov-offenzíva, és ezen felbuzdulva később a románok váratlanul megtámadták Erdélyt, és az olaszok is beindultak, a Monarchia így – az antant céljainak megfelelően – nyárra közel került az összeomláshoz, mondta el Pollmann Ferenc, a Hadtörténeti Intézet munkatársa. Óriási veszteségek érték, volt olyan hadosztály, amelynek kilencven százaléka elpusztult a négyfrontos háborúban – hisz ott volt még a Balkán is. Egyszerűen nem volt elég katona a védekezéshez, így az elsődleges cél a lassítás volt: a románokat hetekig tartották fel az erdélyi csapatok, és akadályozták meg a kijutásukat a Tiszához. Végül megérkezett a németek segítsége, így a Monarchia támadásba lendült, és a románokat Bukarestig verték a központi hatalmak katonái. Mint Pollmann megjegyezte,

a Monarchiának minden győztes hadműveletéhez német

szövetségeseire kellett támaszkodnia

A sóherség ára

Közben az oroszokkal a védekező harcra alig alkalmas Kárpátokban verekedtek a honvédek, ráadásul eddigre a kiképzett tisztikar is elfogyott: elavult elvek szerint, sokszor a csapat élén rohamoztak a géppuskák ellen, így hullottak, mint a legyek, ennél több tiszt csak az angoloknál esett el.
A jól szervezett német hadsereg vezérkara le is nézte a K und K-katonákat – Pollmann szerint joggal, Ausztria–Magyarország költött a legkevesebbet fegyverkezésre, így a felszerelés silány volt, a hadsereg pedig eleve tizenegy etnikumból állt, így erős volt a széthúzás.
                                                                       Pollmann Ferenc

Senki sem készült fel az állóháborúra és a lövészárkokra – ráadásul hiába szakította át egyik fél a másik védelmi vonalát, ilyenkor azonnal megindultak a tartalékok, és befoltozták a lyukat. Ezért próbálkozott Bruszilov azzal, hogy egyszerre négy ponton törje át a Monarchia gyengébb védvonalait – és ez végül is működött, az osztrák–magyar erőknek csak több száz kilométerrel nyugatra sikerült megállítaniuk az oroszokat, azt is csak német segítséggel.

Gerő András, Pollmann Ferenc, Ősz Gábor, Gecse Géza és Lados Balázs

A támadásban egyaránt felmorzsolódtak a Monarchia és Oroszország erői, olyannyira, hogy egyikük sem állt soha többé talpra igazán.

A méltatlanul elfelejtett menedzser

Aztán novemberben meghalt a korában és ma is ellentmondásos megítélésű Ferenc József. Mint arra Gerő András felhívta a figyelmet, hiába követte az 1848–49-es szabadságharc véres leverését és megbosszulását egy hosszú, a történelemben szinte példátlan módon prosperáló időszak Magyarország számára, a magyarok száz év múltán sem tudnak megbocsátani neki a szívük mélyén – szemben Sissivel, akinek kultusza még a szocializmus alatt sem halványult el –, inkább nevezünk el a huszadik, középszerű miniszteréről közterületeket, mint róla, pedig ennek a hosszú konszolidációs időszaknak éppen Ferenc József volt a menedzsere. Mint Gerő fogalmazott:

„tegye fel az a kezét, aki egy tizenegy nemzetiségből álló, nyolc nagy

vallást valló konglomerátumot évtizedekig egyben tud tartani”.

Egyébként Horthy Miklós is évekig szárnysegédje volt a császárnak – bár Gerő szerint túl sokat nem tanult tőle azon túl, hogy a rend és az erő a boldogság titka –, de olyannyira tisztelte emlékét, hogy születésének századik évfordulóján még az István-napi ünnepségeket is áttette a császár születésnapjára, augusztus 18-ra. A Habsburgok ennek ellenére esküszegőnek tartották a kormányzót IV. Károly visszatérési kísérleteinek megakadályozása miatt.

Ez nem jött össze

Aztán 1916 decemberében trónra lépett IV. Károly – ahogy Gerő fogalmazott, egy elképesztően jóindulatú ember elképesztően nagy politikai naivitással és elképesztően szerencsétlen időben. Óriási volt a társadalom elvárása vele szemben: hatalmas reformokat vártak tőle minden téren, és azt, hogy nyerje meg vagy tisztes békével fejezze be a háborút. Eleinte népszerű is volt, a koronázására Budapesten kétszázezren jöttek el, felesége és négyéves, kis királyfinak öltöztetett kisfia, Ottó is megnyerte a szíveket, mint most a kis brit királyi herceg.

Károly pedig minden elvárásnak meg akart felelni: azonnal különbékét kezdeményezett – amelyet az antant elutasított –, és mindenféle kiutat próbált találni a háborúból, de német propaganda indult a lejáratására például állítólagos alkoholizmusáról. Ráadásul hadserege sem volt elég szervezett, hogy erőt mutathasson fel Vilmos császárral szemben.

Így lett tűzfészek Közép-Európa

Trianon azonban nem ennek a következménye. Bár az antant eredeti hadicéljai között – az oroszokén kívül – nem szerepelt a Monarchia feldarabolása, részben az 1916-os év azt sugallta nekik, hogy a Monarchiára már nincsen szükség az európai erőegyensúly fenntartására – magyarázta Gerő. Ebbe lépett be a már a háború előtt a francia közvéleményt megvett újságírókkal megdolgozó románok és a csehek nacionalista lobbija.

IV. Károly közben lejáratta magát a Sixtus-afférban – fűzte hozzá Pollmann, arra a sikertelen különbéke-próbálkozásra utalva, amelyben a császár a franciáknak ígért segítséget a németek ellenében a különbékéért cserébe, azonban ez kitudódott, és hűségét bizonygatva a Monarchia csak még jobban elköteleződött Berlin mellett.

Gerő hozzáfűzte: bár a Monarchia a háborúban nem volt túlzottan sikeres projekt, még mindig  stabilitást adott a térségnek a hadsereggel, a bürokráciával és a dinasztiával, amire a versailles-i békék rendszere és a kisantant képtelen volt – hiszen amikor húsz évvel később Hitler megindult, gond nélkül „nyelte le” egyik kis államot a másik után. Ez a hatalmi vákuum pedig jelenleg is megvan.

Veczán Zoltán

A cikk eredeti helyén, az MNO oldalán - kattintással: