1916 – A régi világ és a régi Magyarország utolsó éve?


Honnan hová jutott Magyarország és a világ 1916 végére? Milyen állapotban várta a háború utolsó két évét, milyen kihívásokkal kellett szembenéznie közigazgatásának, gazdaságának, oktatás- és egészségügyének, a szociálpolitikának, vagyis a társadalomnak és az államnak? Milyen szerepe volt ebben a háborúnak, és mennyiben tekinthető mindez a következő évek forradalmai és összeomlásai szerves előzményének?

Erről szervezett konferenciát a Politikatörténeti Intézet 2016. október 5-én, ahol a konferenciát beharangozva megemlítették azt is, hogy 1916-ban, a világháború második teljes évében kiemelkedő történelmi alakok gyászjelentéseivel volt tele a napi sajtó. Görgey Artúr, a szabadságharc hadseregének fővezére, Eötvös Károly, a tiszaeszlári per védője, és maga az uralkodó, Ferenc József császár és király is távozott az élők sorából. Valamiképp mindannyian megtestesítették nem csak az 1848-ban született Magyarországot, hanem a korszak - igaz a századfordulón már egyre több irányból kikezdett - liberális szellemét is.
Az első világháború maga is jelentős változást hozott a „boldog békeidők” politikai, gazdasági, társadalmi viszonyaihoz képest. A társadalom mozgósítása, a női és férfiszerepek változása, a gazdasági ágazatok jelentőségének eltolódása, az állami újraelosztás és beavatkozás iránti igény, a kultúra nemzetközi világát hirtelen felszabdaló nacionalista indulatok, a radikalizálódó nacionalizmus - hogy csak néhányat említsünk ezek közül. A 19. század végének stabil és kiszámítható világa tehát már igen csak omladozott a háborús erőfeszítés nyomán. Mindazonáltal a következő évben kezdődő forradalmi hullámhoz képest 1916 olyan kiindulópontot kínál, ahonnan a régi világ és az új egyszerre belátható.

Ellátogattunk mi is a konferenciára, hiszen az Aspektus történelmi ismeretterjesztő klipvetélkedője számára kiváló alapanyagul szolgál mindaz, amit itt hallhatott az ember és természetesen nem mulasztottuk el a kisfilm-készítésre mozgósító felhívásunkat is elhelyezni a konferencia helyszínén, amiben Prosinger Livia is a segítségünkre volt.

Az egyik előadást Pollmann Ferenc tartotta, akitől a Száz év tükrében a nagy háború 1916-2016 történelmi ismeretterjesztő klipvetélkedő nyitórendezvényünk vendégeként is sokat tanulhattunk.

Mostani előadásának címe: „Egy nagyhatalom nagy hadserege a Nagy Háborúban:
Az osztrák-magyar hadsereg változása 1914-től az őszirózsás forradalomig”.

Ennek rövid összefoglalóját a konferencia esemény-oldaláról vettük: az Osztrák-Magyar Monarchia a kor egyik legjelentősebb európai nagyhatalmaként 1914 nyarán úgy ugrott bele egy világméretűvé szélesedő háborús kalandba, hogy haderejének fejlesztését hosszú idő keresztül elhanyagolta és az számos vonatkozásban hátrányban volt leendő ellenségeivel szemben. Ez kétségkívül a korabeli politikai és katonai döntéshozók felelőssége, még akkor is, ha a dualista államberendezkedés eleve magában hordozta egy olyan permanens konfliktus kialakulásának lehetőségét, amelyben a politikai elitek belpolitikai csatározások oltárán hosszú időn át feláldozták a birodalom védelmi képességeinek fejlesztését. Bécsben a honvédség fejlesztését ellenezték, mivel attól féltek, hogy majd nemzeti hadsereggé válva az udvar ellen fordul, míg a magyar fővárosban a közös hadseregre szánt pénzt sajnálták, mondván az a magyarok elnyomásának legfőbb eszközét erősítené. Mire azután az ellentéteket úgy-ahogy sikerült elsimítani, már késő volt: a szükséges korszerűsítések jó része elmaradt, másokat pedig a hadsereget saját hitbizományaként kezelő uralkodó konzervativizmusa vagy a tábornoki kar többségének maradi gondolkodása tett lehetetlenné. A totális háború első hónapjainak kijózanító veszteségi adatai, a sorozatos vereségek azután természetesen az osztrák-magyar haderőre nézve sem maradtak következmények nélkül, a gyakorlati hadviselés kikényszerítette a szükséges változtatásokat: az elit fegyvernemnek számító lovasság gyors leépítését, a tüzérség megnövekedett jelentőségének megfelelő fejlesztését, az új fegyverek alkalmazásának elterjedését, és így tovább.
Ugyan a hadvezetőség 1914-ben a technikai-szervezeti-felkészültségbeli lemaradásnál jobban tartott a 11 nemzetiségből sorozott osztrák-magyar haderő várhatóan gyenge belső kohéziójától, ez irányú félelmei tulajdonképpen nem igazolódtak be. Bár különösen a csehekkel szemben a propaganda néhány feltűnést keltő esetet túlhangsúlyozva igyekezett hangulatot kelteni, tény, hogy a katonai fegyelem és az uralkodó iránti hűség egészen 1918 őszéig egyben tartotta a soknemzetiségű birodalom soknemzetiségű hadseregét. Addigra viszont a háború értelmetlenségének fokozatos felismerése – amit az orosz forradalmi eszmékkel megismerkedett és hazakerült, majd újra a frontra küldött katonatömegek tovább erősítettek – lényegében felbomlasztotta a haderőt.

A szünetet követően Kótyuk Erzsébet előadásába tudtunk belehallgatni, amelynek összefoglalójából idézünk.

Előadásának címe: „A hadszínterek hátországa. A polgári lakosság küzdelmei a nagy háború idején”.

Az előadás a hátország polgári lakosságának súlyos gondjait és küzdelmeit mutatja be. Az ellátási nehézségek már a hadviselés kezdeti szakaszában jelentkeztek, csakúgy, mint a fertőző és járványos betegségek.
Az élelmiszerhiány enyhítésére számos intézkedést hozott a kormány, de a jegyrendszer bevezetése is csupán részmegoldást jelentett a felmerülő problémákra. A huzamos ideig tartó hiányos táplálkozás, illetve az éhezés következtében a polgári lakosság körében jelentősen nőtt a hiánybetegségekben szenvedők száma. Az orvosok a járványszerűen jelentkező kórtüneteket fertőző megbetegedésnek vélték, ezért ezekkel kapcsolatban az egészségügyi hatóságok bejelentési kötelezettséget rendeletek el.
 
A rossz higiéniai körülmények és az egyre növekvő elszegényedés következtében a fertőző és a járványos betegségek száma is jelentősen emelkedett. A kórházakban és az ún. lábadozókban a sebesült katonák polgári személyekkel is kapcsolatba kerültek, így a hadszínterekről behurcolt betegségek is veszélyeztették a polgári lakosságot. A hátországba tünetmentesen került, fertőző kórokat hordozó sebesültek a lappangási időszakban tovább fertőzték a környezetüket. Ismeretes, hogy a rosszul táplált, legyengült emberi szervezet kevésbé ellenálló, ezért elsősorban az ilyen személyek lettek a különböző járványok áldozatai.

A két idézett összefoglaló mellett az Aspektus történelmi ismeretterjesztő klipvetélkedőjében részt vevők számára ajánljuk a Politikatörténeti Intézet facebook-oldalán hozzáférhető összes további összefoglalót - kattintással:

De ezen kívül igen lelkiismeretes összegzést olvashatunk Csunderlik Pétertől, aki cikkét az Ujkor.hu részére 2016. október 7-én írta meg – kattintással:

Kép és szöveg: Gecse Géza