Aspektus-vita a merénylet századik évfordulóján, 2014. június 28-án

Fotók: Balázsy Károly

Száz év tükrében az erőszak 1914 – 2014

Néhány órával azt követően, hogy száz esztendeje Szarajevóban eldördült Gavrilo Princip fegyvere, Budapesten az ELTE BTK tanácstermében az Aspektus nemzetközi konferenciája nemcsak arról szólt, hogy a gyilkos fegyver két ember életét kioltotta, hanem hogy ez egész Európában lavinaszerűen elindított egy olyan eseménysorozatot, amely megváltoztatta a kontinens arculatát. A rendkívüli kegyetlenségű harc politikai, gazdasági, szellemi, társadalmi változást hozott és mind a mai napig érezteti hatását, főleg nálunk, Közép-Európában. A meghívott előadók a szarajevói merényletből kiindulva kísérelték megvilágítani a huszadik század példátlan erőszakhullámának okait.

Az Aspektus e rendezvénye nem csupán egy volt az első világháborúról szóló, az évforduló miatt amúgy elszaporodó sok rendezvény közül, hanem egyúttal a május végén elindított, középiskolásoknak és egyetemistáknak szóló klippályázat „csúcsrendezvénye”. Az Aspektus-vitaesteken megszokhattuk, hogy a magyar társadalmat foglalkoztató kérdéseket járják körül. Ilyen volt a Trianonról, az igazságtételről, a szoborháborúról vagy éppen a Horthyról folytatott diskurzus is. A szervezők most az első világháború kapcsán biztatják a fiatalokat véleményformálásra oly módon, hogy mai szokásaikhoz, életformájuk sajátosságaihoz, kifejezésmódjukhoz alkalmazkodva próbálják őket 4-5 perces történelmi ismeretterjesztő klipek készítésére rávenni. A meghirdetett pályázat célja ugyanis az, hogy személyes viszonyulásukon keresztül közelítsék meg a világégést vagy az erőszakot mint témát és azt tegyék közkinccsé is. Az Aspektus ezért összefogott a nyíregyházi Kulturális Életért Közhasznú Egyesülettel és a Rákóczi Szövetséggel, hogy a fiatalok számára szakmai szempontokat érvényesítve adjon lehetőséget személyes, sajátos viszonyulásuk kifejezésére.

 

Az Aspektus témafelelőse, Gecse Géza utalt az előző napi (június 27-e este hat órai) rendezvényre, amelyen Budapesten és Kolozsváron egyetemi oktatók és középiskolai tanárok, valamint diákok tanakodtak arról: volt-e közvetlen kapcsolat Trianon és az első világháború számunkra gyászos befejezése között. Ami magát a trónörökös elleni merényletet illeti: szinte evidensnek számít szakmai körökben, hogy fatális véletlenek sorozata vezetett a sikeréhez, amelyet egy félig dilettáns csapat hajtott vére. Hogy ez sikerült, és a merénylő, Gavrilo Princip „ha nem is ágyban párnák közt, de mégis börtönben halt meg”, mert még nem volt nagykorú, vagyis húsz éves a merénylet elkövetésekor, az „árulkodik a Monarchia liberalizmusáról”. Ezt a terrorcselekményt, amióta 2001-ben a New York-i kereskedelmi központot porig rombolták, az Amerikai Egyesült Államokban is másként szemlélik. Megtudható-e, illetve megtudtunk-e bármi újat a szarajevói merénylettel kapcsolatban? – szólt a kérdés.

 

Gerő András, az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének vezetője szerint semmi új nem derült ki a merénylettel kapcsolatban az esemény és a per óta, „csak az értelmezések változtak”.  Szerinte magyar szempontból egy bizonyos „érzelmi ambivalencia” figyelhető meg. Míg a szerbek nemzeti hősként tekintenek Principre, aki a jugoszláv időkben jugoszláv hős volt – egyébként ő magáról is ezt állította –, addig a magyarok kezdettől merénylőnek tartották, ami máig nem módosult. A merénylethez való hozzáállásunk azonban azért ambivalens, mert Ferenc Ferdinánd trónörökös soha nem számított a magyarok kedvencének. Ő volt az, aki törekedett a dualizmus felszámolására, a magyar országterület egységének megbontására. Sokkal inkább szláv orientáció jellemezte, ami ellentétes volt a magyar érdekekkel. A merénylet hallatán – egy osztrák regényíró, Joseph Roth szerint – voltak magyar tisztek, akik pezsgőt bontottak. Tulajdonképpen paradoxon, hogy a Monarchia szlávjainak barátját a szláv nacionalizmus jegyében ölték meg.

Ennek ellenére végül nemcsak a magyarok, hanem Európa összes nemzete kitörő lelkesedéssel fogadta a háborút, „egész Európa szinte egyszerre őrült meg”, pedig sokan akkor sem tudták megmondani, hogy miért szeretnének háborút. És ma is sokan találgatják. „Európa berúgott és az alkoholt a nacionalizmus jelentette”. Magyar szempontból sem lehet megérteni, hogy mit akartak pontosan. „Szerbia megrendszabályozása” ugyanis kevés egy európai háborúhoz. Sebastian Haffnert idézve Gerő András arra hívta fel a figyelmet, hogy a németek sem tudták megmondani, mi is a hadicéljuk. Mindenki lelkes és kábult lett, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a merényletből nagy háború kerekedik. Azt pedig különösen nem gondolták, hogy négy évig fog tartani és több millió halott marad a csatatereken.

 

Gecse utalt rá, hogy még Henry Kissinger is említi diplomáciatörténeti művében Durnovo 1914-es memorandumát, amelyben a cár egykori belügyminisztere arra hívja fel a figyelmet: egy háborúban Oroszország győzelme esetén is rosszabbul járnak, mintha bele sem kezdenének, mivel a nyugat-lengyelországi és galíciai területeket magához csatolva Szentpétervár a lengyel és az ukrán szeparatizmust erősítené meg, vagyis Oroszország jövőbeni potenciális dezintegrációjának a lehetőségét növelné.

 
           Vahur Luhtsalu                                                       Heino Nyyssönen

 

Az észt meghívott, Vahur Luhtsalu politológus, az Észt Köztársaság volt törökországi diplomatája ismertette, hogy a merénylettel az észt történészek alig foglalkoznak. A háborúba az észtek „kis népként keveredtek bele”. Elmondta, hogy a közel egymilliós észt népességből százezer főt soroztak a hadseregbe, aminek nem kis szerepe volt az észt nacionalizmus és az önállóságra törekvés megerősödésében, pedig a háború előtt még legfeljebb csupán a birodalmon belüli autonómia volt a cél, az önállóságra nemigen gondoltak. Oroszországnak kulcsszerepe volt az észt függetlenség megvalósulásában, hiszen „a birodalom meggyengülésének köszönhető az önállóság”. Gecse kérdésére, hogy az észtek ünneplik-e az első világháború lezárását, nemleges választ adott. Jó, hogy Észtország önállóvá tudott válni, hogy „egy olyan folyamat alakult ki, amely a háború következményeként ezt lehetővé tette”.

Nehéz kérdésnek nevezte a finn meghívott, Heino Nyyssönen történész, a Tamperei Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének tanára Gecse azon felvetését, hogy „jól jött-e” a finneknek a háború. Szerinte azért nem lehet erre egyértelmű igennel válaszolni, mert „nagy volt az ára”. Azt is taglalta, hogy a világháború oroszok számára szerencsétlen befejezésén túl a finnországi forradalomnak és a polgárháborúnak – amikor fehérek és vörösök folytattak egymás ellen kíméletlen testvérháborút Finnországban – legalább akkora része volt a függetlenség kivívásában. „Északi szemmel nézve” ő sem tartja a szarajevói merényletet fontosnak. Európában volt példa hasonlóra korábban is és sokszor került sor ilyen esetekben háborúra. Szerinte „a német-francia viszony volt sorsdöntő jelentőségű”.

Simon Attila, a révkomáromi Selye János Egyetem tanszékvezető tanára és a Fórum Kisebbségkutató Intézet Történeti Kutatások Részlegének igazgatója szerint a szlovákoknak „nincs viszonyuk” Gavrilo Principhez. Az első világháború egyébként nem igen jelenik meg a történészi diskurzusban, amire a közoktatás is hasonlóképpen reagál. „A háború a szlovákok számára nem 1914-gyel, hanem 1918-al kezdődik, amikor létrehozták az első Csehszlovák Köztársaságot.” Szerinte a hasonló történelmi folyamatokban „meg kell találni a megfelelő érintkezési pontokat” vagy legalább a saját hőseiket. Márpedig nincs egy szlovák sem, aki az első világháborúban kiemelkedő szerepet töltött volna be, nincs magas rangú katona vagy hadvezér sem. Szerinte „a szlovákok csak 1917-ben vették észre, hogy új lehetőség nyílt a szlovák kérdés rendezésére”, de ezt eredetileg cári birodalmi keretek között képzelték el. A háborúban „jó lehetőségek teremtődtek”, amire először az emigráció figyelt fel. A szlovák emigráció tagjai közül a francia hadsereg pilótájának, Milan Rastislav Štefániknak lett kiemelkedő szerepe, amikor megkapta a csehszlovák légió megszervezésének a feladatát. A cél az volt, hogy az antant ismerje el őket szövetségesként. Egy mondatban összegezve: „A szlovákok számára az első világháború lehetőséget jelentett az egyik országból való kilépésre és a belépésre egy másik országba.”

 
                Simon Attila                                                                   Tóth Andrej

 

Tóth Andrej történész, az Opavai Sziléziai Egyetem és a Prágai Közgazdaságtudományi Egyetem tanára cseh szempontból szintén az 1918-as évet emelte ki. Masaryk is csak 1915-ben emigrált, akit ráadásul Bécs nem is tartott veszélyesnek. „A hazai politikai elit aktivista, vagyis Béccsel egyűttműködő volt, ráadásul rendkívül jelentős erőt képviseltek, hiszen a bécsi birodalmi gyűlés tagjainak ötöde cseh volt”. Egészen 1918 nyaráig csak a Monarchia keretei közötti szövetségi államról beszéltek. A cseh intellektuális elit különösebben nem támogatta az önálló „csehszlovák államot”, ami Benesék számára gondot jelentett. Nem kis mértékben járult végül a sikeréhez, hogy „az osztrákok voltak az elsők, akik kiléptek a Monarchiából”. A cseh nemzetről – történelmi hagyományainak köszönhetően – sok mindent el lehet mondani, de hogy militarista lenne, azt nem. Maga Masaryk csak 1914 után kezd el elmélkedni a háborúról, vagyis azt követően, hogy az kitört. Nála a háború ekkor kap egyfajta olyan „legitim jelleget”, amellyel a nemzeti célokat is akár el lehet érni. A csehek ugyanakkor mégsem „háborúval, hanem diplomáciai erőfeszítéseikkel harcolták ki az önállóságot”.

 
                Ottmar Trasca                                                                 Hunyadi Attila

 

Ottmar Trasca, a Román Tudományos Akadémia George Barit Történeti Intézetének főmunkatársa megjegyezte, hogy a román történészek a merényletet ugyan rögzítették, de különösebb jelentőséget soha sem tulajdonítottak neki. Beszélt a románok 1914-es semleges álláspontjáról, uralkodójuk, a német származású I. Károly király meggyőződéséről, aki sürgette, hogy lépjenek be a háborúba, míg a liberálisok kiváráson alapuló politikát folytattak. Trasca elmondta: a román történészek Románia 1916-os hadba lépésével foglalkoztak kimerítően, ami eleinte „diadalmas történetírás” volt, de „az utóbbi időben megjelentek kritikus észrevételek”, amelyek arról szólnak, hogy „a románok inkább szívvel, mint ésszel léptek be a háborúba”, főleg, ami a közvetlen következményeket illeti.

Hunyadi Attila, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet tanára hangsúlyozta, hogy „az első világháború története elválaszthatatlan a nemzetiségi kérdéstől”. Szerinte Tisza István tudatában volt a hármas szövetség ingatag voltának. A történelem őt igazolta, hisz mind Olaszország, mind Románia nemhogy a központi hatalmak oldalán lépett volna be a háborúba, hanem éppen hogy ellenük! Tisza a háborús célkitűzések bizonytalansága miatt is kezdetben határozottan háborúellenes álláspontot fogalmazott meg. Új nemzetiségi területek bekebelezését kifejezetten ellenezte. Hunyadi a monarchiabeli románság követeléseit a mai romániai magyar kisebbség követeléseivel összehasonlítva állapította meg, hogy azok alig térnek el egymástól. Beszélt a háború utáni békékben megjelenő kisebbségi jogokról, melyek sajnos javarészt holt betűk maradtak annak ellenére, hogy valamennyi érintett ratifikálta azokat. Érdekességként jegyezte meg, hogy a kisebbségi jogokat a béketárgyaláson nem a magyar lobbi harcolta ki, hanem zsidó szervezetek, okulva a korábbi negatív román gyakorlatból.

Gerő András szerint figyelembe kell venni, hogy Oroszország éppúgy vesztese a háborúnak, mint Németország vagy a Monarchia, a finneknek és a baltiaknak pedig azt, hogy „orosz vereség nélkül nem lett volna balti és finn függetlenség”. Felmerül a nemzeti történetírásnak a problémája is, mert ha ebből a kontextusból nézik, akkor a finn és balti történetírásban fel kell értékelődnie az első világháborúnak.

 

Nyyssönen szerint az orosz gyengeség kétségtelenül sokat jelentett, mert még Kerenszkijék sem akarták a finnek függetlenségét.

Gecse az 1917-es ukrán eseményeket szemléltetve mutatta be a helyzet bonyolultságát, némiképp párhuzamot vonva a jelenkori ukrajnai eseményekkel. Kifejtette, hogy a Monarchia is fellélegzett az orosz vereség miatt, mivel a háború kezdetén egyedül csak Oroszország képviselt olyan álláspontot, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát fel kell osztani, a többi nagyhatalomnak nem voltak ilyen tervei.

Gerő nem értette, hogy a cseheknél miért van a köztudatban, hogy ők nem egy militarista nép, mivel ők ugyanúgy harcoltak és helytálltak, mint mások. Szerinte a nem militarista cseh nemzet koncepciója nagyban köszönhető Jaroslav Hašek regényének, mivel a Švejkben az író úgy ábrázolja a dualista állam hadseregét, ahol mindenki idióta és Švejk abban tűnik ki, hogy ő a legidiótább. Ami azért nem igaz, mert „a Monarchia hadserege a háború utolsó napjáig helyt állt”. Gerő András úgy látja, hogy a közép-európai nemzeteknél kiválóan működik a „visszamenőleges önfelmentés”. Sokan közülünk úgy tesznek, mintha nem járultak volna hozzá a háborúhoz, pedig a csehek jelentős hadiipari teljesítménnyel rendelkeztek. Ugyanúgy kiszolgálták a Monarchiát és hozzájárultak a fenntartásához, mint a többi nép. Szerinte a közép-európai nemzetek nem beszélnek arról, hogy mi volt a felelősségük e háborúban.

 

Tóth Andrej szerint Masaryk idézte elő és formálta ezt a Gerő András által leírt cseh gondolkodásmódot. Masaryk „találta ki”, hogy az első világháború „a demokrácia háborúja”, amelyben a védekező háború a jó háború és a világháború egyébként is a jó és a rossz háborúja, ennél fogva ez a vélekedés lett az uralkodó. A cseh ipar nagy többsége pedig Tóth Andrej szerint „német kezekben” volt, hiszen a Szudétavidék német volt.

Simon Attila szerint a švejki kép valamelyest igaz, mivel az a cseh kisember elfogadó magatartásából származik. A cseh egyébként sem rebellis nemzet. Beszélt arról is, hogy a szlovák katonák – a közvélekedéssel ellentétben – nagyon szépen helytálltak az első világháborús harcokban. 1915 folyamán a későbbi Josef Tiso – Tiso Józsefként, mint katonalelkész még magyar nacionalista szemszögű harcra buzdító cikkeket írt a Nyitra Megyei Szemlébe. A háború folyamán változott csak meg a szlovákság viszonya a magyarsághoz, mint ahogy a magyar politika hozzáállása is hozzájuk.

Gerő szerint Tisza István ugyan tartott a románok betörésétől, ám – ennek ellenére – nem állt ki mindvégig következetesen a hadüzenet ellen. Amint értesült arról, hogy a németek kiállnak a Monarchia mellett, beleegyezett. Gerő András szerint az erdélyi kérdésben nekünk magyaroknak is felelősségünk van, ugyanis „a románok aligha folytattak volna olyan elnyomó politikát a két világháború között, ha ezt előtte velük a magyarok nem teszik meg”. Hunyadi Attila erre megjegyezte, hogy távol áll tőle, hogy felmentse az erdélyi magyar történelmi elitet, de nem lát összefüggést a román politika és a korábbi erdélyi magyar politika között.

Ottmar Trasca szerint a románok 1918-ig megbízható katonái voltak a Monarchiának. A román katonai vezetést igen meglepte, hogy 1916-ban még a román többségű erdélyi területeken sem fogadták őket kitörő lelkesedéssel. Az erdélyi szászok pedig – bár szinte azonnal elismerték a román fennhatóságot 1918-ban – mégis mindvégig bizonyos szkepszissel viseltettek a bukaresti hatalom iránt.

Gecse szerint a második világháború elhomályosítja az elsőt, mivel még annál is nagyobb áldozatokat követelt és azért sem foglalkozunk vele annyit, mert már meghaltak, akik átélték azt. Pedig igen tanulságos érzékeltetni a pusztítás hatékonyságát például a Bruszilov-offenzívával, amely bő három hónap alatt, 1916 nyarán legalább kétszer annyi ember halálát okozta, mint az auschwitzi halálgyár – egész második világháborús működése alatt.

 Gerő szerint nem ez az oka, hanem az, hogy míg a többi közép-európai nemzetnél az államalapítás vagy a kiindulási pont az első világháborút követő béke, nálunk az origó Trianon. Szerinte „nem csak emlékezetkultúránk, hanem amnézia-kultúránk is van”.  Nálunk nem vesszük tudomásul, hogy a történelmi Magyarország például azért létezett, mert volt egy kiegyezés a Habsburgokkal 1867-ben, szükségszerű volt, hogy amint megszűnt a Monarchia, meg kellett szűnnie a történelmi Magyarországnak is! Arra szeretünk emlékezni, ami dicsőséges, vagy ami fáj, és az első világháború egyik kategóriába sem sorolható be.

Vahur Luhtsalu a tájékozatlanság és a háborús propaganda problémáját említette. Szerinte „Hašek regénye egészséges szemléletet képvisel ezzel a szörnyűséggel szemben”, amikor kineveti a háborús propagandát. Azért szükséges tájékozódnunk, hogy tanuljunk a múltból és jó döntéseket tudjunk hozni.

 

Nyyssönen azt tartja jelentős problémának, hogy az európai köztudatban főként a nyugati fronttal foglalkoznak, miközben az annál sokkal jelentősebb és nagyobb német és osztrák-magyar, illetve orosz erőket lekötő keleti frontról szinte szó sem esik.

 Gecse Géza a hozzászólások előtt elmondta, hogy e vitadélutánnal is próbálnak hozzájárulni a klip-vetélkedő sikeréhez. Más módon továbbra is igyekeznek a pályázók munkájához megfelelő szakmai segítséget nyújtani, mind a www.aspektus.eu oldalon, mind pedig az Aspektus Facebook-oldalán. Az Aspektus-oldalt tovább egyszerűsítve egy plakátot is megjelentetnek a klip-vetélkedő egyszerűsített feltételeiről, amint az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottságtól a Kulturális Életért Közhasznú Egyesület megkapja az egyhónapos határidő-módosítási kérelmet. Terveik szerint tehát október 20-i határidővel várják a kisfilmeket vagy a klipeket. A felhívást, mint ahogyan azt az indító tájékoztatóról szóló összefoglalóval is megtették, lefordítják angolra is, és a pályaműveket – (a magyar mellett) angol nyelven is elfogadják.  A téma szándékosan tág: „Száz év tükrében az erőszak 1914–2014”. Ennek során a magyarországiak és a külhoni magyarok mellett főként cseh, lengyel, szlovák, román, ukrán és szerb alkotások mellett számítanak finn és észt klipekre vagy kisfilmekre is. Bővebb információ tehát a www.aspektus.eu oldalon, valamint az Aspektus csoport Facebook-oldalán található. Hajrá!

K. Orosz István