Elpuskázott lehetőség

Az Osztrák-Magyar Monarchia és a különbéke

Mensdorfftól Andrássyig

Az Osztrák Köztársaság születésének 101. évfordulóján, 2019. november 12-én vajon kinek jutott eszébe, hogy Ausztria és Magyarország államközösségének megszűnése mit jelentett a magyarok számára? Pontosan bekövetkezett az, amit egy 1905-ben született profetikus mondat megjósolt. „Ausztriától leválva Magyarország azonnal egy másodrangú vagy harmadrangú hatalom szintjére süllyedne, amely ugyan rendelkezhetne a kedvére való nemzeti intézményekkel, de nemzeti függetlensége és helyzete azoknak az erős és agresszív szomszédoknak az irgalmától függene, akik éhesek a területekre és a kereskedelemre, miközben sem otthon, sem határaikon túl nem becsülik sokra az alkotmányos szabadságjogokat."[1]

A Rubicon, ez a népszerű és egyben szakszerű történelmi folyóirat egyik tavalyi, pont egy éve megjelent száma a magyar történelem néhány kulcseseményével kapcsolatban a lehetséges alternatívákat mutatja be, azaz hogy milyen esélyei voltak annak, hogy történelmünk másként alakuljon.[2]

Nemrég én is írtam egy történelmi fantáziát arról, hogy ha nem sikerül a szarajevói merénylet (ami csak egy balszerencsés, könnyen elkerülhető véletlen volt) és így akkor nem tör ki a világháború, majd Ferenc Ferdinánd 1916 novemberében megörökli a trónt, az akkori politikai viszonyok közepette milyen fejleményeknek lett volna reális esélye.[3] Optimista feltételezésem szerint abban az esetben létrejöhetett volna a kiegyezés a magyarok és a nemzetiségek között, és sosem lett volna Trianon.

A valóságos történelemhez visszatérve előadásom azt mutatja be, hogy az 1918. őszi összeomlás és a történelmi Magyar Királyság felosztása egyedül úgy lett volna elkerülhető, ha az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 elején különbékét köt az antanttal. Nem foglalkozom Károly császár-király és sógora, Sixtus pármai herceg jószándékú, de amatőr és végül még komoly kárt is okozó kísérletével, hanem elsősorban Smuts tábornok, az öttagú Brit Háborús Kabinet tagja 1918. decemberi, Mensdorff volt londoni osztrák-magyar nagykövetnek tett komoly ajánlatával.


                                      Smuts

Az akkori belső helyzetet jellemezte Czernin osztrák-magyar külügyminiszter memoranduma: „Ha a központi hatalmak uralkodói alkalmatlanok arra, hogy a következő hónapokban békét kössenek, akkor azt a népek fogják megtenni a fejük felett, s akkor a forradalmi események hullámai mindazt elmossák, amiért testvéreink és fiaink még ma is harcolnak és meghalnak.”[4]

1917 nyarán az osztrák Nikolaus Revertera és a francia Abel Armand grófok kormányaik megbízásából tárgyaltak Svájcban az általános békéről – de a német vezetés elbizakodottsága miatt ennek nem volt semmiféle hozadéka. Miközben a háborúba belépő Egyesült Államok elnöke „győzelem nélküli békét” javasolt, Németország hajthatatlan volt, győztesként akarta diktálni a békét. Czernin beletörődött a német makacsságba.


                       Mensdorff

A háború kitörésétől fogva működött Angliában egy mind befolyásosabb irányzat, amely őszinte meggyőződéssel hirdette, hogy Ausztria-Magyarország szétzúzásával, népeinek önálló államalakításával jobb és igazságosabb világ fog létrejönni, és e cél támogatása győzelemhez segíti az antant hatalmakat. Ennek a nézetnek a létrehozója és terjesztője Seton-Watson történész-publicista és Wickham Steed újságíró, korábban a Times bécsi („ausztria-magyarországi”) tudósítója, a háború idején a lap külpolitikai szerkesztője, 1918 után főszerkesztője volt.


                                Seton-Watson

Ők ketten felkarolták a Monarchiából érkező cseh és horvát emigránsokat és összehozták őket a politikában befolyással rendelkező személyekkel. Központjuk Londonban volt, de szoros kapcsolatban álltak a Párizsban Eduard Benes vezetésével működő Cseh Nemzeti Tanáccsal. A brit külügyminisztérium hosszú ideig megosztott volt abban a kérdésben, szabad-e felszámolni az európai hatalmi egyensúly olyan fontos elemét, mint az Osztrák-Magyar Monarchia, maga a brit kormány pedig csak 1918 késő tavaszán-nyarán kötelezte el magát Közép-Európa radikális területi átalakítása mellett azzal, hogy elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot mint a leendő csehszlovák kormány letéteményesét.[5]

Az 1917 tavasza és 1918 tavasza közötti időszak brit politikája arra figyelmeztet, hogy Közép-Európa jövője akkor még nem dőlt el. Nem csupán a harctereken volt függőben a háború kimenetele, de a brit kormány is kész volt új utakon keresni a megoldást. Hardinge, a külügyminiszter új állandó helyettese, már 1917 januárjában úgy vélte, hogy kisebb területi veszteségeket elfogadva a Monarchia ráállna a különbékére, sőt a németellenes gát oszlopává válhatna. A különbéke tartósan eltávolítaná egymástól Németországot és Ausztriát. A cseheket és a délszlávokat a brit Foreign Office Magyarországéhoz hasonló autonóm státussal gondolta kielégíteni, így négy egységből álló föderációvá alakítva a Monarchiát. Lord Robert Cecil, a konzervatív Salisbury miniszterelnök fia szerint ez jóval rokonszenvesebb megoldás lenne, mint a "balkanizálódás", hiszen „a kis független államokkal kapcsolatos balkáni tapasztalataink nem túlságosan bíztatóak,” ezért nem célszerű a kipróbálatlan kis nemzetekre bízni Európa jövőjét és biztonságát.[6]


                                IV.Károly

1917 elején, Károly trónralépte nyomán új erőre kaptak a Habsburg-monarchia föderalizálásának zömmel radikális liberálisokból álló hívei. Az oroszországi forradalmak, illetve a bolsevik hatalomátvétel nyomán mindkét oldalon erősödött a békét követelők hangja. A korábbi konzervatív kormány külügyminisztere, Lord Lansdowne 1917. november 29-én levelet jelentetett meg a Daily Telegraph-ban (mivel a Times visszautasította a közlést), ebben általános békét javasolt a háború előtti status quo alapján. Ezt azonban a brit politikusok nagy többsége elutasította. Viszont erősödött a vélemény, hogy a hatalmi egyensúly fenntartása érdekében szükséges a Habsburg-monarchia megőrzése. Ha Európa keleti felén két nagyhatalom is megszűnik, akkor ki fogja útját állni Németországnak?  


                            ifj. Andrássy Gyula

Ifj. Andrássy Gyula Svájcban, majd itthon a Nyugat-ban megjelent írásában túlbecsülte a korábbi brit miniszter befolyását, nem érzékelte, hogy Lloyd George miniszterelnöknél van a béke a kulcsa – és ott van is arra készség – de csak különbékére.

Márpedig a német szövetségben bízó Andrássy általános, megegyezéses békét akart. „Azt hiszem, nem volna okos a központi hatalmaktól, ha a keleti harcvonalon való felszabadulásukat arra akarnák használni, hogy megtörjék a nyugatot. Inkább: nekünk azzal kell gyümölcsöztetnünk kelet megbékülését, hogy ugyanekkor kibékülünk a nyugattal is. Az a becsvágy, hogy az angol hatalom megtöressék, elöttünk veszedelmesnek látszik, mert egy sor új háborút vezetne be ugyanakkor, mikor az egész emberiség béke után eped. Csak úgy kerülhetjük el, hogy a mostani fegyveres küzdelem elviselhetetlen gazdasági háborúba ne menjen át s új összeütközéseknek egész korszakától ne váltassék fel, ha, még mielőtt akármelyik fél egészen megtöretett volna, rajta leszünk, hogy megegyezéses békét kössünk olyan összeegyeztetés formájában, mely minden népnek létfeltételeit tiszteletben tartja. […] Rendületlen hűséggel maradva meg szövetségeseink oldalán saját kiemelésem – J.G. ] s mindvégig teljesítve minden kötelességünket, őszintén kívánjuk a békét. Készek vagyunk vállalni a becsületes alkusz szerepét annál is inkább, mert állandó érdekünk, hogy Németország s az ő nyugati szomszédjai közt, kivált Anglia s Németország közt szabad és baráti megértés fejlődjék ki, amely nélkül nincs tartós béke Európában.”

1917 végén, a bolsevik hatalomátvétel, az olaszok caporettoi súlyos veresége és Románia összeomlása nyomán Londonban komoly formában fölmerült a Monarchiával kötendő különbéke gondolata.  Ez esetben az antant (Anglia mindenképp) kész volt elejteni az emigránsoknak addig tett, de semmire nem kötelező ígéreteket. Smuts tábornok, a brit háborús kabinet dél-afrikai búr származású tagja, az 1917. november 19-i szövetségesközi konferencia jóváhagyásával 1917. december 18-19-én Genfben titkos tárgyalásokat folytatott Mensdorff volt londoni osztrák-magyar nagykövettel. Smuts a Németországgal történő szakítás fejében nemcsak Ausztria-Magyarország megmaradását volt kész elfogadni, de az egész délszláv térséget, sőt Ukrajnát is egy föderálissá átszervezett Habsburg-monarchia részeként képzelte el. Idézek jelentéséből: „utam célja […] : meggyőzni az osztrákokat, hogy amennyiben kiszabadítják magukat a német uralom alól és felelevenítik a Brit Birodalomhoz fűződő jó viszonyukat, úgy számíthatnak teljes megértésünkre és támogatásunkra.” Mensdorff azonban lehűtötte: „Ausztria számára a különbéke szóba sem jöhet. Ennek még a gondolata is őrültség volna a számukra, a körülmények folytán képtelenek lennének azt végrehajtani, s bármennyire is súlyos a helyzetük, annyira még nem kétségbeejtő, hogy ilyen hitszegő és becstelen dologra vetemedjenek. […] Ausztria kész mindenre annak érdekében, hogy tisztességes béke jöjjön létre, de a háború alatt szövetségesét nem hagyja el.” Smuts: "Célunk segíteni Ausztriát abban, hogy nyújtsa a legnagyobb szabadságot és autonómiát az uralma alatt álló nemzetiségeknek, amennyiben egy valóban liberális biro­da­lommá tudna válni, amelyben a hozzá tartozó népek - amennyire csak le­hetséges - elégedettek, úgy Közép-Európában olyan szere­pet tölthetne be, mint amit a Brit Birodalom játszik a világban: Szabad Nemzetek Szövetségévé alakulna. [...] Így Ausztria külde­tése a jövőben még jelentősebb lenne, mint a múltban volt. […] Rámutattam, milyen sikereket ért el a Brit Birodalom a különböző népek és fajok kormányzása terén. Amennyiben Ausztria ugyanezt a liberális politikát követné – népei békés ön-fejlődésére törekedve a lehető legmesszebb menő helyi autonómiák révén – akkor talán nem kevésbé meglepő sikert érne el, s ez az új politika olyan népeket is vonzáskörébe vihetne, amelyek jelenleg nem tartoznak hatósugarába.” Megállapodtak a tárgyalások folytatásában, magasabb szinten.

A bolsevik békepropaganda és a Bresztben megkezdődött fegyverszüneti tárgyalások nagy ijedelmet keltettek az antant-kormányok körében. Lloyd George szükségesnek látta nemcsak a hadicélok megfogalmazását, de az annexiós célok cáfolatát, a brit kormány békés szándékainak a hangsúlyozását is. A hódítási szándékokat elutasító, 1918. január 5-i beszédét nem véletlenül a szakszervezetek vezetői előtt mondta el. Tagadta, hogy a háború a német nép ellen folyik, azt csak a Belgium ellen elkövetett német agresszió váltotta ki és védekező jellegű. Az új európai rendezésnek az ésszerűség és az igazságosság talaján kell nyugodnia, hogy reményt nyújtson a stabilitásra. Ezért úgy véljük, hogy a háborút követő területi rendezésnek a kormányzottak beleegyezésén nyugvó kormányzat elvén kell alapulnia. Azért sem harcolunk, hogy elpusztítsuk Ausztria-Magyarországot. " Lloyd George tehát kifejezetten tagadta, hogy kormányának szándékában állna Ausztria-Magyarország felosztása, csupán azt kívánta, hogy a nemzetiségeknek "igazán demokratikus elveken alapuló valódi önkormányzata" legyen.

Wilson amerikai elnök három nappal később hasonló békeprogramot terjesztett elő. A hires Tizennégy Pontban a 10.  szerint Ausztria-Magyarország népei számára - amelyeknek a helyét a többi nemzet között oltalmazni és biztosítani kívánjuk - meg kell adni a legszabadabb lehetőséget az autonóm fejlődéshez.”

1918. február 2-án Rumbold berni követ azt táviratozta haza, hogy Aleksander Skrzynski osztrák-magyar diplomata (1925-26-ban lengyel miniszterelnök) közlése szerint Ausztria most már kész különbékét kötni. A miniszterelnök döntött, bizalmi embere, Philip Kerr utazzon el Svájcba és szerezzen Skrzynskitől pontos információkat Bécs szándékairól. Smuts március 14-én levélben azt javasolta a miniszterelnöknek, hogy egy „liberalizált” Ausztriának  Orosz-Lengyelország és Szerbia mellett még Ukrajnát is fel kellene ajánlani!

A britek számára hideg zuhany volt, hogy március 14-én a teljesen letört Skrzynski – a Bécsből kapott új utasítások alapján - arról tájékoztatta Kerrt, hogy Ausztria ki fog tartani német szövetségese mellett. Nyilvánvaló, hogy a március 3-án Szovjetoroszországgal és a független Ukrajnával aláírt breszti béke Károly császár-királyban is felélesztette a győzelem reményét, ezért végül elállt Németország cserbenhagyásától, ami nemcsak politikailag, de katonailag is igen nehéz lett volna.

Elmulasztott lehetőség volt-e a Smuts-Mensdorff találkozó, illetve nem reagálni érdemben Lloyd George (és Wilson) 1918. januári békeprogramjára, ami a Monarchia megmaradását, sőt akár területi növekedését ígérte? Elszánhatta volna-e magát Károly Németország ellenében békét kötni? Amikor a keleti fronton a Központi Hatalmak kezében a győzelem, és a németek az ott felszabaduló csapatokkal biztosra ígérik a győzelmet Nyugaton is. De ha ebben nem is olyan biztos a Monarchia, szakíthat-e Németországgal úgy, hogy egész oroszországi fegyveres ereje német parancsnokság alatt áll? Hogyan fogadta volna a német vezetés a szakítás szándékának a bejelentését? Beletörődéssel? Aligha. De ha mindezek ellenére a Monarchia él a brit ajánlattal, hogyan zajlott volna le a különbékéről folytatott érdemi tárgyalás? Az első brit feltétel a Németországgal szembeni teljes politikai és katonai szakítás lett volna, s ezt, kivált az utóbbit, ha akarta sem tudta volna a Monarchia garantálni a végrehajtás szinte kivihetetlensége miatt. Ha mégis megígéri, ott volt a román és az olasz probléma. Az angolok – és talán a franciák is – úgy gondolták, hogy a szerződésben nekik ígért területi jutalmat a két ország a csatatéren ugyan eljátszotta, de Olaszország még harcolt, valamit kellett kapnia háborús erőfeszítéseiért. Ha le is mond Dalmáciáról, Isztriáról és Triesztről, az olasz lakosságú Trentino csak jár neki. Ausztria válasza erre az lett volna, hogy szó sem lehet arról, hogy az olasz hitszegés és a caporettoi vereség, jelentős olasz területek elfoglalása után az olaszok bármi területet kapjanak. A sok szenvedés, véráldozat, és katonai sikerek után minimum, hogy a Monarchiát ne érje területi veszteség, pláne nem az olaszok javára! Kérdés, hogy az angolok ezt elfogadták-e volna, még inkább, hogy ez esetben Olaszország nem mondott-e volna vétót a különbékére. London a román igényeket könnyű szívvel ejtette volna el, de a szerb-baráttá vált közvélemény miatt is Bosznia-Hercegovinával szándékozták megjutalmazni a harctéren valóban jól teljesítő, csak a túlerő által legyőzött délszláv államot. Smuts (és talán Lloyd George) ötlete az volt, hogy maga Szerbia is – autonómiáját, sőt dinasztiáját is megőrizve – csatlakozzon a Monarchiához, a bajor-német mintát követve. Az osztrákok talán örültek volna a trializmus eme formájának, de a magyarok a leghatározottabban elutasították volna, még akkor is, ha Horvátország (egyelőre) kimaradt volna egy ilyen délszláv egységből. Különben is, a különbéke aligha írhatta volna elő, hogy Ausztria-Magyarország két kormánya változtassa meg államszerkezetét, adja föl a dualizmust és adjon autonómiát a nemzetiségeknek. E nehéz témák miatt a titkos különbéke-tárgyalások elhúzódtak volna, a titkot nem lehetett volna sokáig tartani, Steed és Seton-Watson a sajtó segítségével minden bizonnyal botrányt robbantott volna ki, s ez akár Lloyd George bukásához és így a különbéke-tárgyalások leállításhoz vezethetett volna. Ha viszont a békevágy erősebbnek bizonyul, és Nagy-Britannia (az engesztelhetelen Clemenceau által vezetett Franciaországgal együtt) a német vereség érdekében kitart a Monarchiával kötendő béke mellett, de közben megkötik a breszti békét, Vilmos császár a nagy lehetőség, a teljes győzelem felvillantásával könnyen magával ragadta volna szövetségese befolyásolható uralkodóját. Ha a fenti gondolatmenet elfogadható, akkor a konklúzió az, hogy a különbékének 1918 első felében igen kevés volt az esélye. Feltétlenül hiba volt azonban a Monarchia részéről megszakítani a tárgyalásokat és valóban mindent egy lapra tenni fel, majd megkötni Németországgal május 12-én Spaban egy új szövetségi szerződést. Áprilisra már látszott, hogy a németeknek nem sikerült elérni tavaszi offenzívájuk célját, Párizs elfoglalását, tehát a nyugati fronton aratott győzelem egyre irreálisabb, ugyanakkor a Központi Hatalmak katonai helyzete még kedvező volt. Legkésőbb ekkor kellett volna az uralkodónak felajánlania a különbékét.

1918 tavaszán, a különbéke tervének meghiúsulása után a nyugati német offenzíva kezdeti sikerei az antantnál fölértékelték a Monarchia fölbomlasztására törekvő erők jelentőségét. Northcliff propaganda-miniszter Steed szövegezésében a kormány elé terjesztette a javaslatot, amely szerint minthogy a különbéke politikája eredménytelen volt, nem marad más lehetőség, mint "megtörni Ausztria-Magyarország, az ellenséges államok leggyöngébb láncszeme hatalmát minden németellenes és szövetséges-barát nép és tendencia támogatásával és bátorításával." Vagyis a Monarchia elnyomott­nak hirdetett nemzetiségeit föl kell lázítani a függetlenség ígéretével. A brit kormány egyelőre ahhoz járult hozzá, hogy az olasz fronton intenzíven hirdessék a nem-német és nem-magyar népeknek ígért függetlenséget, ezzel aláásva az osztrák-magyar haderő morálját. A felosztás programját hirdette meg az "Ausztria-Magyarország elnyomott nemzetiségeinek" 1918. április 8-10-án Rómában megrendezett kongresszusa, majd mindezek alapján az olasz fronton megindult az intenzív propaganda. Naponta mintegy 150.000, főként repülőgépekről leszórt röplap révén bombázták az osztrák-magyar egységeket. Ezeken bejelentették a cseh és dél­szláv függetlenség programját és ennek a szövetséges kormányok részéről történő támogatását, az új államok határait feltüntető térképekkel illusztrálva. A szláv és román egységeket dezertálás­ra szólították föl, s fölkí­nál­ták, hogy lépjenek be a szövetségesek által létre­hozott cseh és délszláv légiókba. E propaganda ajánlata - nemzeti függetlenség, sosem álmodott kedvező határokkal és szövet­sé­gesként való elismerés az antant részéről - rendkívül vonzó volt és nagyban hozzájárult nemcsak a Monarchia 1918. júniusi olaszországi offenzívájának kudarcához, de magához a végső összeomlás­hoz is.

Pedig még ekkor is élt Angliában egy más megoldás gondolata: Lloyd George bizalmas híve, a részben magyar származású és Magyarországgal rokonszenvező Leo Amery (Churchill szilárd híve, a II. világháborúban minisztere) memorandumban figyelmeztetett a felosztási politika veszélyeire. "Ha Ausztria-Magyarország problémáját azon az alapon oldjuk meg, hogy győzelmünk révén kielégítjük barátaink ambícióit, ez az elrendezés elkerülhetetlenül a nyugtalanság és bizonytalanság légkörét fogja megteremteni, ami előbb vagy utóbb egy új háborúra vezet. [...] Tartós stabilitást és jólétet legin­kább egy új Dunai Konföderáció létesítésével lehetne elérni. Ennek része lenne Német-Ausztria, Csehország, Magyaror­szág, Jugoszlávia, Románia és valószínűleg Bulgária is. [...] Azoknak a gazdasági és katonai tényezőknek, amelyek a világ jelenlegi állapotában természetes egységgé kovácsolták ezt a térséget, hosszú távon győzniük kell a túlzó nacionalizmus fölött - legyen az német, magyar, szerb, bolgár, cseh - , ami e háború gyökere volt. [...] Mindenesetre Közép-Európa különböző nemzetiségei úgy össze vannak keveredve, etnikai határaik annyira alkalmatlanok arra, hogy ténylegesen független szuverén államok határai legyenek, hogy számukra az egyetlen kielégítő és tartósan működőképes politika, ha egyesülnek egy nem-nemzeti szuperállamban. Ennek a szuperállamnak a létrejövetelét késleltethetjük, de meg nem akadályozhatjuk.”[7] 

                                    Amery

Andrássy Gyula a Monarchia végnapjaiban, még külügyminiszteri kinevezése előtt, 1918. október 11-én, vezető magyar államférfiak társaságában Reichenauban találkozott IV. Károllyal. A bolgár és a török front összeomlásával megváltozott politikai helyzetnek megfelelően kész volt föladni a német szövetséget és különbékét ajánlani az antantnak. 1918. október 17-én ezzel a szándékkal utazott Svájcba, – de már elkésett, Rumbold brit követ nem fogadta, már nem volt miről tárgyalniuk, hiszen a Monarchia ekkor már elküldte Wilson elnöknek a 14 ponton alapuló fegyverszüneti kérelmét. Október 20-án az uralkodó elfogadta, hogy Andrássy legyen a külügyminiszter, ezt Tisza őszintén üdvözölte: „Örülök, hogy külügyminiszterségeddel régi kívánságom teljesül.” Ő is belátta és elfogadta Andrássy konklúzióját, hogy Németországgal nem törődve azonnal meg kell kötni a békét.[8]

Kérdés, hogy amennyiben Andrássy jóval előbb foglalhatta volna el a Ballhausplatzon atyja székét, vajon kész lett-e volna szakítani Németországgal és kellő előkészítés után különbékét kötni? Ha ez sikerül, úgy Közép-Európa történelme másként alakult volna.

Jeszenszky Géza

 


[1]  The Times, 1905. április 17., 9.l., vezércikk

[2]   Mi lett volna, ha? Elveszett alternatívák a magyar történelemben. Rubicon, XXIX. évf. 325. sz. 2018/10.

[3]   Ha a szarajevói merénylet nem sikerült volna… Élet és Irodalom, LXII. 27. sz. 2018. július 6.

[4]   Németh István: A német császárság 1871–1918. L’Harmattan, Budapest, 2009. 331–334. Idézi Fiziker Róbert: IV. Károly békekísérletei (1916–1917). http://www.grotius.hu/doc/pub/TYKHXI/2014-06-29_fiziker_robert_iv-karoly...

[5]   A brit kormány hosszas habozás után hozta meg döntését. Ezt részletesen bemutatja tanulmányom, „A brit külpolitika útja Ausztria-Magyarország felbomlásához.” Megjelenik a Századok 2019. 1. számában.

[6]  A brit kormány habozását, majd a Monarchia nemzeti alapon történő felosztásának elfogadását brit levéltári források felhasználásával mutatja be a Századok 2019. 1. számában megjelenő tanulmányom: „A brit külpolitika útja Ausztria‒Magyarország felbomlasztásához.”

[7]  The Austro-Hungarian Problem. L.S. Amery memoranduma, 1918. okt. 20. Magyar fordítása: Egy előrelátó angol javaslat Közép-Európa föderatív rendezésére. Leo Amery memoranduma, 1918. október 20. Közli Jeszenszky Géza. Archív-net. XX. századi történeti források 17. évf. (2017) 6. sz. http://www.archivnet.hu/egy-elorelato-angol-javaslat-kozep-europa-fodera...

[8]  A két rivalizáló politikus álláspontjának radikális megváltozását a Monarchia belső helyzete és az olasz front állapota teljes mértékben indokolta. Az összeomlás történetének legalaposabb, tárgyilagos bemutatása Hatos Pál: „Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története.” Budapest: Jaffa Kiadó, 2018.