Európai kisebbségpolitikák - húsz év megváltozott perspektívájából

     

„Minorities in Eastern Europe/Minderheiten in Osteuropa” címmel első ízben szervezett nemzetközi nyári akadémiát a Hannoveri Leibniz Egyetem. A német külügyminisztérium támogatásával megvalósult programon fiatal sokfelől érkezett kutatók vizsgálták a 19. és a 20. század történetét kutatva, hogy mennyire volt szükségszerű a vegyes lakosságú kelet- illetve kelet-közép-európai térségben mindaz, ami annyi szenvedést okozott? Alapvetően volt-e más ennek a térségnek a történelme, mint Nyugat-Európáé, vagy nem? Esetleg az idő, néhány különleges tényező, olykor a véletlen mekkora szerepet tud játszani?


Az egyetem egyik épülete, ahol a legtöbb előadás elhangzott.

A németországiakon kívül máshonnan is érkeztek előadók. Darius Stailunas, a Litván Tudományos Akadémia Történeti Intézetének helyettes vezetője például a 19. század második felében elindult oroszosító politikáról tartott előadást. Az 1863-as lengyel felkelés leverése után az Orosz Birodalom Nyugati Határvidékén, és a Visztula-menti tartománnyá átminősített Lengyelországban brutális oroszosító politika kezdődött, amely annak ellenére, hogy élvezte az orosz államapparátus teljes támogatását, végül teljes kudarccal végződött.

Az orosz államapparátus számára kezdetben az asszimiláció az orotodox hitre való áttérést jelentette. Erre a főként katolikus lengyelek esetében nem számíthattak, ugyanakkor hajlamosak voltak minden katolikust lengyelnek tekinteni a térségben. A dokumentumokból kiderült, hogy etnikailag asszimilációra alkalmas népességnek tekintették a litvánokon kívül a beloruszokat és az ukránokat, sőt a letteket is. Bár voltak a birodalomnak olyan területei, különösen, ahol az iszlám terjeszkedett, ott hajlandóak voltak a pravoszláv hittérítőket megtanítani a nemzetiségiek nyelvére, és azon a nyelven hirdetni az igét, az Orosz Birodalom nyugati végein ezt a lehetőséget gyorsan elvetették.

Színezte a helyzetet, hogy az ország területén élő zsidóság meghatározó hányadát a „letelepedési határ” szintén a birodalomnak e részébe „zárta”.

Az oroszok számukra hitük elhagyása árán biztosítottak lehetőséget a beolvadásra, igaz, a társadalom zöme ezt számon tartotta, de döntő többségüket valójában nem asszimilálni, csupán „akulturálni” kívánták.

Herrenhäuser Gärten

A lengyelek döntő többségének esetében ez is reménytelennek bizonyult, az elit viszont gyorsan megtanulta az oroszt. A kezdeti lelkesedés után orosz kormánykörök azonban lemondtak a katolikusok tömeges pravoszlávvá térítéséről, és differenciált politikát alakítottak ki. A lengyelek esetében szegregációs politikát alkalmaztak, a beloruszok miatt nem változtattak a szertartás nyelvén, a litvánok és a lettek esetében pedig az "akulturáció", illetve az asszimiláció kapuja megnyílt. Színezte a képet, hogy a német egység létrejötte után a balti tartományokban a németnek csak a helyi nyelvek lehetőségeinek a bővítésével tudtak komoly konkurenciát teremteni. Hasonló volt a helyzet a Finn Nagyhercegségben, ahol a svéd mellett a finn esélyeinek növelésével tudtak alapvetően a svéd esélyein rontani.

Az asszimiláló felbuzdulást orosz részről a merev ellenállás miatt így előbb a lényegesen mérsékeltebb „akulturáló” attitűd, majd később az asszimiláció ellenkezője, a szegregációs szándék váltotta fel.

A két világháború közötti időszakban a zsidókérdést – annak összes következményével - túlnyomórészt az újjáalakult lengyel állam örökölte.  

A rendkívül tehetős balti német diaszpórát még a Molotov-Ribbetrop paktum egyik alpontjának megfelelően 1939-et követően maga a III. Birodalom számolta fel, így az ottani komoly német befolyás megszüntetése – végül is német segédlettel folyt le.

Mint azt Dr. Anna Veronika Wendland, a marburgi Herder Intézet munkatársa hangsúlyozta, a kisebbségeket valami „egzotikus, Kelet-Európához kapcsolódó, konfliktusokkal együtt járó, területen kívüli fogalomként” értelmezte a németek nagyobbik része. Ő maga protestánsként, Köln környékére, előbb katolikus környezetbe került, majd innen a kilencvenes évek elején Ukrajnába ment dolgozni, abba az országba, amely kisebbségi létből ekkor változott domináns nemzetté.

Wendland azt a kérdést tette fel, hogy a a két világháború közötti lengyelesítés milyen szempontból és mennyire vethető össze a korábbi oroszosítással? A lengyelesítés, a polonizáció nevezhető-e kolonizációnak, vagyis a gyarmatosítás egyik formájának?

A lett Nils Muiznieks politológus szülei az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak, ami ezért lett az ő szülőhelye. Innen tért vissza 1993-ban Lettországba, ahol ma intézetvezető igazgató, de néhány évet közben dolgozott miniszterként is.


Kattintással: http://www.youtube.com/watch?v=TYzHJp-ntB4

„Etnicitás és migráció a balti régióban”. Ez volt előadásának címe, amelyben elmondta, hogy a két világháború között jelentős német és zsidó közösség élt itt, amelynek a túlnyomó része elmenekült illetve elpusztult és új kisebbségként megjelentek az oroszul beszélők. Ezért Muiznieks főként ehhez a szovjet korszakban megjelent közösséghez való viszonyt elemezte. A balti országok közül Litvánia helyzete kivételesnek számít, hiszen nincs közös határa az orosz magállammal – míg a másik kettőnek: Észtországnak és Lettországnak van. Litvániában ráadásul több a lengyel (6,3%), mint az orosz(6,7%), míg a nemzetiségi kérdés Lettországban (28,3%) és Észtországban (25,6%) gyakorlatilag oroszkérdés. A lett főváros nagyobbik része még ma is oroszul beszél, orosz a főpolgármester is.

Jogilag úgy rendezték státuszukat, hogy Észtországban „idegeneknek” (1993), Lettországban pedig „nem-állampolgárnak” (1995) sorolták be. Ez azt jelenti, hogy az Európai Unió országaiba vízum nélkül utazhatnak, valamivel könnyebben juthatnak Oroszországba, mint az állam többi állampolgára, számukra nem kötelező a katonai szolgálat, viszont nem lehetnek állami intézmények tisztségviselői sem. Az oroszul beszélők nagyobbik része napjainkban már állampolgár, azonban százezres nagyságrendű a nem állampolgár illetve idegen státuszú lakosság aránya.

Nincs politikai konszenzus egyik balti országban sem, hogy milyen legyen a velük kapcsolatos politika. Nem könnyű integrálni sem őket, mivel másként viszonyulnak a nemzeti történelemhez, mint a lett és észt többség. Különösen, ami a Moltov-Ribbentrop paktumot és a második világháborút illeti, amit egészen másként értelmeznek. Asszimilálni nem akarja őket senki. Az orosz állam alapítványokon, az állam ellenőrzése alá vont televízió csatornákon keresztül gyakorol befolyást a helyi oroszul beszélő lakosságra, amibe a lett és észt lakosság is beletartozik. Az orosz nyelvű televízió ugyanis bár állami ellenőrzés alatt van, professzionálisabb, vagyis érdekesebb és jobb, mint a lett televízió, amelyet ezért szintén lett állami ellenőrzés alá vontak – mondta Muiznieks. Nehezíti a balti országok helyzetét, hogy mindháromban az orosz lakosságéhoz hasonlóan – rosszak a demográfiai mutatók. Ez alól egyedül Észtország a kivétel, amely több, mint egy évtizede családbarát politikát vezetett be és amiatt is, hogy a külföldi munkavállalás az európai uniós csatlakozás óta nem olyan népszerű, mint Lettországban és Litvániában, nőtt a népesség és nem csökkent.

Dr. Katrin Steffen Lüneburgból a két világháború közötti „zsidó lengyelesedés” nemzeti ideológiájáról tartott előadást.

Theodore R. Weeks, az Egyesült Államokból érkezett. A második világháború utáni lengyel, ukrán és litván etnikai tisztogatásokról adott elő.


Kattintással:
http://www.youtube.com/watch?v=Vxrzwhg_4Bs

Arról is szólt, hogy a történelemnek ez a fejezete a múlté, bár azt is elismerte, hogy azzal kapcsolatban, hogy mi a múlté, óvatosnak kell lennünk. Egy japán üzletemberről beszélt, akinek az ősei szamurájok voltak, aki Izraelben járt és ott olyan emberekkel találkozott, akiket kereskedő- sőt kalmárnépként szoktak jellemezni.  Ehhez képest ma Japánban a szamuráj mentalitást felváltotta a kereskedelmi, miközben Izraelben pedig éppen ellenkezőleg, a szamuráj-mentalitás értékelődött fel.

Rigából Dr.Daina Bara „Kelet-Közép-Európa demokratikus konszolidációja és az etnikai kisebbségek” címmel foglalta össze az 1989 utáni húsz esztendőt.

Szerveztek nekünk kirándulást a hannoveri városházára, ahol a város mai integrációs politikáját ismertették. Alkalmunk nyilott Bremerhavent meglátogatni, ami Hannovertől majdnem 200 kilométernyire, már a tengerparton fekszik és az európai kivándorlók közül hat millióan itt hagyták el a kontinenst. Ennek megörökítésére a Kivándorlók Múzeumát alapították itt meg, amit meg is néztünk.

   
Kattintással:
http://www.youtube.com/watch?v=kC856FCDjow

Az augusztus 31-től szeptember 13-ig tartó I. Hannoveri Nyári Akadémián térségünkből az ukránok, a fehéroroszok, a lettek, a románok, a lengyelek, macedónok hangsúlyosan képviselték magukat, de érkeztek egészen távolról is. Louismongokul Sapkul Thaiföldről jött. Észtországról és annak szovjet múltjáról beszélt.

 
Kattintással:
http://www.youtube.com/watch?v=YdjVmA1pvC8
 

A tapasztalatunk az volt, hogy nemcsak a zsidóság kálváriájának állomásai, hanem érdekes módon a balti térség problémái is  ismertebbek mint a közép-európai térségé. Mihai Poliec Bukarestben a bukovinai zsidóság Habsburg és román uralom alatti életét kutatja.

A mostani alkalommal e témákon kívül az ukrán-lengyel etnikai tisztogatások története kapott kiemelt figyelmet. Magyarországról ketten voltunk, Szlovákiát egyik pozsonyi szlovák kolléganőnk „képviselte”. Így kifejezetten magyar témát ő és egy bukaresti román kolléganője választott. Szlovák kolléganőnk a mai szlovákiai magyar kisebbség helyzetét és törekvéseit ismertette, míg a bukaresti hölgy arra a kérdésre próbált meg választ találni – nem kis mértékben Seton-Watson munkásságára támaszkodva, hogy birodalomnak tekinthető-e az Osztrák-Magyar Monarchia.

Számunkra, magyarok számára a meglepetés erejével hatott, mennyire nem tudták a fiatal kutatók (persze a románokat és a szlovák kolléganőnket leszámítva), hogy a Magyarországgal szomszédos országokban többszázezres, Romániában pedig milliós nagyságú magyar közösségek élnek.

Gecse Géza előadása

Én „Orosz külpolitikai gondolkodás és a kisebbségi kérdés. Oroszok és nemzetiségiek az orosz külpolitikában 1828-1892 között” címmel, ahogy a többiek is - angolul tartottam előadást szeptember 9-én. Ebben az oroszok európai aktivitásának első jelentős időszakát és annak összetevőit ismertettem.

Az igen intenzív két hét során két filmet is megnéztünk. Az egyik a lettországi Seda városkáról szólt, ahol úgymond "megállt az idő". Szovjet-orosz életét ugyanis pontosan úgy éli, mint az ötvenes évek legelején, amikor is szovjet orosz telepes városként létrehozták. Kaspars Goba rendező a filmet 2004-ben tudta bemutatni. A másik film a magyarországi Máriakéménd svábjainak kitelepítéséről és mai visszatérését dokumentálja. Rendezője, az amerikai John C. Swanson elmondta, hogy számára azért volt érdekes a film elkészítése, mert más volt a Máriakéméndre betelepített, amúgy a Felvidékről kitelepített magyarok reakciója a visszamenekülő illetve később visszatérő svábok iránt, mint a térség többi országában a németek helyére özönlő telepeseké. Máriakéménden azokat a németeket, akiket kitelepítésük után mégiscsak visszatértek, azokat a főként a Felvidékről betelepített magyarok igyekeztek elbujtatni, akik pedig tavaly visszalátogattak, azokat barátsággal fogadták. Nem úgy, mint Csehországban, vagy Nyugat-Lengyelországban és Kelet-Poroszországban, ahol - hasonló helyzetben - a betelepültek bizonyos bűntudattal tartottak attól, hogy az egykor elüldözöttek akarnak tőlük valamit. A film most készült el, nálunk bemutatni még nem érkeztek. De nemcsak erről, hanem általában otthonosságról, illetve otthontalanságról is szól Swanson dokumentumfilmje, hiszen a Máriakéméndről kitelepített svábokat régi szülőföldjükön, Svábföldön a II. világháború után idegenként, ahogy a filmben elhangzik: "magyar cigányokként" fogadták. Néhányan éppen ezért menekültek vissza Magyarországra. De az idős emberek többsége német mivolta és keserű élményei dacára is énekli az egykor megtanult magyar dalokat.

Kattintással: http://www.youtube.com/watch?v=Ea3VNdMO2zA
 

A szervezők úgy tervezik, hogy jövőre is lesz hasonló nyári rendezvénye a Hannoveri Leibniz Egyetemnek, ám egy év múlva a „városi marginális kisebbségi csoportok” jegyében szervezik a nyári akadémiát.

Gecse Géza
 

Kattintással másutt is: http://gondola.hu/cikkek/67221

Hannoveri cikkek összefoglaló oldala - kattintással