Folyópartok – Újnomádok

Az Ország- és Világjáró bakancsok nyomában

A háború utáni modern tájleíró riportfüzérek erdélyi doyenjére, a harminc évvel ezelőtt elhunyt Xantus János természettudósra és kolozsvári tanárra emlékeztek február 7-én délután a kolozsvári magyar főkonzulátuson. A zsúfolásig megtelt előadóteremben Xantus Gábor dokumentumfilm-rendező vetített édesapjáról portréfilmet, ezt követően Magdó János főkonzul segítségével mutatták be azt a rendhagyó riportkötetet, amelyet Szabó Csaba kolozsvári és Ambrus Attila brassói publicista kifejezetten erre az alkalomra írt, illetve szerkesztett.

A Folyópartok – Újnomádok (Riportok Xantus János emlékére) című kötetet a szerzők szerint „összefüggõ riportfüzér-kísérletnek” lehetne nevezni, amelynek hangulatorigóját azok a tájriportok és európai barangolások képezik, amelyek az Országjáró bakancsokban (1980) és a Világjáró bakancsokban (1975) jelentek meg Xantus János tollából. A szerzőpáros kiemelte: ezek a Xantus-tájriportok   a hetvenes-nyolcvanas években nagy hatással voltak a magyar társadalomra, hiszen a természetjárást – a barangolást, utazást, tudományos érdeklõdést – egy sajátosan erdélyi, de elérhető polcra emelte, olyan eszközként határozva meg, amellyel a szülõföldet és a környezõ Európát valóban meg lehet ismerni, pulzusát ki lehet tapintani.

A Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában megjelent Folyópartok – Újnomádokat Kötő József művelődéstörténész recenzálta. Rámutatott: a két szerző két külön világ és stílus, mégis meg tudnak együttesen kapaszkodni a Xantus-univerzumban. – Szabó Csaba „betekintő riportokban”, Ambrus Attila „kitekintőkben” éli tovább az Országjáró illetve Világjáró bakancsokat. Érdekes, hogy bár a tájak ugyanazok, mint Xantusnál, teljesen más érzelmeket váltanak ki a szerzőkből. Xantusnál a harmónia felé fordulnak a leírások, Szabó Csabánál viszont belső nyugtalanságba, sőt szorongásba csapnak át – mondta a művelődéstörténész.

Baloldalon félelmetes szikla emeli  öklét az égre – bizony nem irányt sugalló kőujj ez, avagy égre rajzolódási mámor elakadt filmkockája, hanem inkább lelkük mélyén, gyáva hatalmasok kivagyiságának szánalmas karikatúrája. Nyugtalanul állok alatta, hiszen a terep semmiféle eséllyel nem kecsegtet: emberi láb számára járhatatlan a felvezető út. Az égre rajzolódó szikla ingerültsége hamar átragad rám. A Hideg-Szamoson sorakozó szabályzó rönkök sora most nem orgonát juttat eszembe, hanem a gyávaság ezernyi megnyilvánulási formáját. Valóságos gyávaságtérkép fekszik előttem.

Ambrus Attila tárgyilagosabb,,tudatosan távolodik a szubjektív látásszögektől, mégis rajta-rajtafelejti európai és amerikai riportja vállán a literatúra áruló hajszálait. Igy kerülnek például versrészletek egy-egy kifejezetten prózainak indult ukrajnai vagy baltikumi riport végére – így válik Észtország, Lettország és Litvánia  erdélyiesen színes filmkockasorrá. Az, hogy Odesssza kapcsán a “Patyomkin-lépcső” képezi a mélybe vagy magasba vezető utat, már szinte természetes is:

Az odesszai lépcsőkön kell állni ahhoz, hogy átérezzük, milyen szörnyűséges volt az a világ, amelyben az önkény emberek, népek sorsa fölött döntött. Milyen szörnyűséges volt a XX. század, amikor az emberi gonoszságot látva, az Isten is oly sokáig döbbenten hallgatott.

A hangulatos könyvbemutatót tovább színezte Magdó János főkonzul őszinte érdeklődése a téma iránt, melynek folyománya az lett, hogy nagycsaládias beszélgetés alakult ki, azokat a régmúlt időket idézve, amikor a Xantus-kötetek megjelentek, és amikor még tömegesen jöttek a kolozsváriak könyvbemutatókra, majd csillogó szemmel álltak be a “dedikáló sorba”.

Fehér Holló Médiaklub

 

 

 

 

 

 

 

Főmenü: