Gecse Géza: Expanzió és önreflexió, illetve annak hiánya az orosz politikában Szarajevótól a Herceg-szigetekig (1914 - 1919)

Abstract
Russian expansionism in Europe during World War I - despite the temporary victories - by the end of 1916 concluded to an occasional and by the spring of 1918 a decisive defeat. Czar Nicholas II was the first who was willing to take steps towards peace that led to the fiasco of Czarism which was the most influential cause of the Russian Revolution and foundation of the Republic by the end of February in 1917. The new Russian Provisional government had been emphasizing the goal of the final victory continuously, which led to the victory of the anti-expansionist Bolshevik movement. Lenin and his followers had signed the Treaty of Brest-Litovsk with the Central Powers at the spring of 1918, but after their defeat in the autumn of 1918 the Bolshevik government declared it null and void in all respects. The Allied Powers originally counted on the participation of Russia at the peace talks in Versailles, but by January 1919 they changed their mind. At the same time they had made steps to bring about a joint Russian position, so they invited all the Russian political movements and parties to Princes Islands nearby Constantinople. Nevertheless, the Russians were not able to form a common standpoint, partly because they were conflicting amongst themselves, on the one hand, and partly because their expansionist programs were contradictional to each other and were not based on a real strong and functioning military power.

  
          II. Miklós                                   Pjotr Durnovo                       Alekszej Bruszilov
A 19. század közepétől Oroszországban két jelentős, egymástól eltérő külpolitikai doktrína alakult ki; előbb az európai terjeszkedést szorgalmazó pánszlávizmus, majd az ázsiai misszió mellett kardoskodó eurázsiai imperializmus. Az 1880-as évek eseményei egyrészt tengerszoros-központúvá, másrészt szerbbaráttá változtatták az európai orosz külpolitikát.[1] Az 1904-1905-ös japánoktól elszenvedett vereség Oroszországban belpolitikai válsághoz és forradalomhoz vezetett, amelyből II. Miklós cár és környezete liberalizálással, egy sajátos kvázi parlament, a duma létrehozásával próbált kiutat találni. Ez a politika csökkentette a lengyel felkelés, majd a III. Sándor idején bevezetett durva orosz kormányzati nacionalista nyomást és levegőhöz juttatta a birodalom területén élő nemzetiségek mellett – az orosz társadalmat is.

A Szentpétervár központú állam sajátossága volt, hogy abban az oroszok nem voltak többségben.[2] A legnagyobb, az oroszokkal nem egyvallású szláv nemzettel, a lengyelekkel– Lengyelország 18. századi felosztása óta a feszültség szinte állandó volt. A különböző orosz pánszláv elképzelések nagyobbik, főként etnocentrikus alapon nyugvó részét vizsgálva megállapítható, hogy a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom lerombolása után ezek területét ezért az oroszok nem kívánták közvetlenül Oroszországhoz csatolni, hanem államszövetség létrehozásában gondolkodtak, amiben Oroszország csak hegemóniát gyakorolt volna.[3] Az 1905-ös forradalom után az oroszok számarányukhoz képest már megalakulásától, vagyis 1906-tól nagyobb képviselethez, így jelentősebb befolyáshoz jutottak a dumában, mint a többi nép.

Szentpétervár számára a legnagyobb gondot az első világháború kitöréséig a lengyelek okozták,[4] akik  az orosz dumában külön csoportot alakítottak. Belátva a régi pánszlávizmus lengyelekkel kapcsolatos álláspontjának tarthatatlanságát, a szlávok összefogását hirdető orosz mozgalom neoszlávként határozta meg magát. 1908-ban Prágában, 1910-ben Szófiában és 1911-ben Belgrádban tartottak kongresszust.[5] 1908-ban Prágában így már – a korábbi, az 1867-es moszkvai szláv kongresszusról hiányzó – lengyelek is ott voltak, akiknek a duma padsoraiban részt vevő vezetője, Roman Dmowski a német expanzióval szemben – a bécsi parlamentben tevékenykedő cseh Kramařhoz hasonlóan – Ausztria–Ma­gyar­or­szág és Oroszország összefogásának a szükségességét hangsúlyozta. Sokat rontott a helyzeten Bosznia-Hercegovina Monarchia általi formális annexiója.[6]

A Balkán-félszigeten ezt követően két háború is lezajlott. Az elsőt az orosz külpolitika tekinthette sikernek, hiszen az 1912. október 13-án kirobbant háború alapját az a balkáni blokk képezte, amely Oroszország támogatásával jött létre.[7] A zsákmányon – főként a Macedónián – való osztozkodás azonban Szerbia és Bulgária között előbb éles vitához, majd a Szerbia elleni bolgár támadáshoz vezetett – 1913. június 27-én.

A szerbek azonban ekkor Bulgária ellen nemcsak a nemszláv románokkal, hanem az ősi ellenséggel, vagyis a törökkel is szövetségre léptek.[8] Az 1913. augusztus 10-i bukaresti béke következtében Szerbia és Görögország megmaradt antantorientáltnak, míg Bulgária – nem. Az orosz vezetés és a cseh pártok között viszont e balkáni háborúk hatására tovább szilárdultak a kapcsolatok.[9]

Szergej Szazonovot 1910-ben nevezték ki orosz külügyminiszterré[10] , aki Ausztria–Magyarország ellen ekkor még sikertelenül próbálta szövetségre bírni a balkáni államokat és a Portát.[11]Az 1914. június végi szarajevói merénylet után az orosz jobboldalon a radikálisok nem lelkesedtek a németekkel való összecsapásért, míg főként a liberálisoknak sikerült az orosz társadalom nagyobbik részét – beleértve magát II. Miklóst is – háborúpártivá hangolniuk. Az első világháború a Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetével 1914. július 28-án kezdődött el. A nagyhatalmak közül egyébként ekkor csak Oroszország, s így a Szergej Szazonov[12] által is képviselt németellenes irányzat volt az, amely nem csinált titkot abból, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia megsemmisítésére tör,[13] bár béketervében 1914. szep­tem­ber 14-én Szazonov egy trialista, Ausztriából, Csehszlovákiából és Magyarországból álló Habsburg Monarchiát vázolt fel.[14]

Oroszországnak szövetségeseivel Nagy-Britanniával és Franciaországgal 1915 márciusában sikerült hivatalosan is elfogadtatnia az úgynevezett Konstantinápoly-egyezményt, amelynek értelmében az antant győzelme esetén Oroszország megkapta volna Konstantinápolyt, a Boszporusz nyugati partvidékét, a Dardanellákat és Dél-Trákia egy sávját.[15]

Paradox, hogy a Konstantinápollyal kapcsolatos orosz igények valóra váltása érdekében az oroszok a világháború előtt nem tettek érdemi lépéseket, mivel itt is a háború győztes befejezésétől vártak eredményt.[16] A világháború menete azonban nem látszott igazolni reményeiket. 1916 és 1917 között nem Oroszországnak, hanem a központi hatalmaknak sikerült ellenőrzésük alá vonniuk a köztes európai térség[17] területeit. Ami a duma pártjait illeti, a kadétok az októbristákkal, a centristákkal, és a mérsékelt jobboldaliakkal 1915 augusztusában a cári politikával szemben Progresszív Blokkot alakítottak, mire a cár berekesztette a duma ülését.

1916 nyarán Bruszilov tábornok hatalmas offenzívája ugyan sikeres lett, de óriási veszteségekkel járt.[18] Oroszország a háborúba belerokkant, ezért a cár udvarában az az irányzat erősödött meg, amely a Németországgal való különbéke megkötésének a híve volt. Ezzel magyarázható az antantbarát Szazonov nyári felmentése is, ám az, hogy a központi hatalmak 1916 novemberében végül bejelentették az önálló Lengyelország megalakítását, megnehezítette az orosz kormány helyzetét. Ugyanis amikor a duma ülését II. Miklós 1916. november 1-re összehívta, kiderült, hogy az orosz politikai élet szereplőinek túlnyomó többsége – az ország kimerülése ellenére – továbbra is a végső győzelemig kívánja folytatni a háborút. Stürmer miniszterelnököt németbérencséggel vádolták, ami II. Miklós különbéke-kötési szándékát meghiúsította. 1916 decemberében a cár felesége felett komoly befolyást szerzett Raszputyin ellen elkövetett gyilkosság az udvarban uralkodó állapotok tarthatatlanságáról pedig azokat is meggyőzte, akiknek erről addig kétségeik lettek volna.[19] Ilyen előzmények után az 1917-es februári forradalom kitörése a végzet beteljesítéseként járult mintegy ahhoz, hogy a cár – komoly ellenkezés nélkül – lemondott a hatalomról. Az Oroszországban kormányt alakító liberálisok, októbristák és eszerek 1917 márciusában a lengyelek számára autonómiát[20] biztosítottak, a finnek alkotmányát pedig jóváhagyták. A Lvov-kormány álláspontja szerint orosz részről a cárizmus megbuktatása és a forradalom győzelme után a háború elvesztette imperialista jellegét, és forradalmi honvédő küzdelemmé változott.  Az Ideiglenes Kormány mellett azonban a forradalom során szerte az országban – és így a fővárosban is – szovjetek, azaz tanácsok alakultak. Ennek következtében kettős hatalom alakult ki. A tanácsok – a kormánnyal ellentétben – nem voltak háborúpártiak. A fővárosban a tömeghangulatot a legmarkánsabban a Pétervári Városi Tanács, a Petrszovjet fejezte ki, amelynek több nézeteltérése keletkezett az Ideiglenes Kormánnyal.

         
Pavel Miljukov         Alekszandr Gucskov  Alekszandr Kerenszkij    Alekszandr Kolcsak

A háborúellenes hangulat akkorára nőtt, hogy a még 1917. április 26-án is a végső győzelemig harcolni kívánó Pavel Miljukov külügyminiszter, a hadügyminiszter Alekszandr Gucskovval együtt – a tömegtüntetések hatására – 1917. május elején lemondott posztjáról. Az egyetlen, aki következetesen az azonnali békekötés programját vallotta – a Pétervárra emigrációból 1917 áprilisában hazatérő Vlagyimir Iljics Lenin volt. 1914-ben megfogalmazott programja nem változott: „az imperialista háborút polgárháborúvá kell változtatni”.[21] Lenin megfogalmazta a „minden hatalmat a szovjeteknek” – jelszót is, ami az Ideiglenes Kormány erőszakmentes megdöntését sugallta.

Georgij Lvov a pétervári tömegtüntetéseket követően az eszerek bevonásával, szocialista koalíció létrehozásával igyekezett stabilizálni az Ideiglenes Kormányt. Amikor úgy érezte, hogy ez sikerült, külpolitikai sikerekkel is alá kívánta támasztani törekvését. Ebben a had- és tengerészeti miniszterré tett Kerenszkij személyében jó partnerre talált, aki 1917 júniusában[22] Bruszilov tábornokot egy újabb offenzíva megindítására utasította. Az akció viszont csúfos kudarccal végződött, ami a Lvov-kormány bukásához, majd egynemű eszer kormány alakításához vezetett,[23]amelynek élére a hadügyminiszteri posztot továbbra is megőrző, Alekszandr Kerenszkij került.[24]

Az 1917 márciusa utáni orosz polgári koalíciós kormányok egyike sem volt hajlandó arra, hogy lemondjon az „orosz nemzeti érdek” képviseletéről. Az állandóan növekvő háborús kimerültségnek döntő szerepe volt abban, hogy 1917 novemberében a mindvégig következetesen a háború ellen agitáló, a nemzeti érdeket hazugságnak minősítő bolsevikok szerezzék meg a hatalmat. Az orosz kommunisták a békéről szóló dekrétum kihirdetése után birodalmi politika-ellenességüket azzal is kifejezték, hogy nyilvánosságra hozták a korábbi orosz kormányok titkos szerződéseit, így az 1915 tavaszán kötött, az Oszmán Birodalom területének felosztásáról szóló angol–orosz egyezményt is, amelynek értelmében – Konstantinápolyt és a tengerszorosokat Oroszország kapta volna meg.

    
 Anton Gyenyikin                 Georgij Lvov                   Stéphen Pichon
A bolsevikok 1917 decemberében fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd béketárgyalásokat kezdeményeztek. Részükről Lev Trockij a „se háború, se béke” álláspontját képviselve végül nem írt alá semmit.[25] Néhány hét elteltével, rosszabb feltételekkel 1918. március 3-án a bolsevikok Németországgal aztán mégis aláírták a breszt–litovszki békeszerződést, amelynek értelmében az oroszok nemcsak a Baltikumról, hanem hatalmas szláv területekről, így Lengyelországról és Ukrajna jelentős részeiről is lemondtak.[26]

Az antant a breszt-litovszki békeszerződést követően Szovjet-Oroszországot –ellenségként kezelte. Ezzel magyarázható, hogy Románia minden ellenvetés nélkül elfoglalhatta Besszarábiát, a Kaukázus térségét a britek, 1918 decemberében Odesszát pedig a franciák szállták meg.[27]  Az Oszmán Birodalom 1918. szeptember 20-án Bakut foglalta el, mire a Népbiztosok Tanácsa kijelentette, hogy ezzel Isztambul megszegte a breszt-litovszki békeszerződést, így az érvényét vesztette. Amint a császári Németország – a világháború veszteseként 1918. november 11-én –letette a fegyvert, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1918. november 13-án egy határozattal a breszt–litovszki békét hatályon kívül helyezte. [28]

  
A breszt-litovszki békeszerződés aláírása           Lev Trockij              Ottakar Czernin
Kivonulásuk előtt a németek a megszállt területeken a hatalmat a közben megalakult helyi nemzeti tanácsoknak adták át. A polgári és a baloldali erők között e területeken harc kezdődött, és a baloldalt Moszkva mindenütt támogatta. Így 1918 novemberében a Népbiztosok Tanácsa elismerte az Észt Szovjet Köztársaság, a Lett Szovjet Köztársaság és a Litván Szovjet Köztársaság önállóságát, így ezekben az 1919-es év a polgári függetlenség és a bolsevikok hívei közötti harccal telt. A németek fegyverletétele után a Piłsudski vezetése alatti Lengyelország viszont komoly fejtörést okozott Moszkvának, hisz Piłsudskiék 1918. november 14-e után háborút indítottak ellenük.
 

Oroszország és a versailles-i békekonferencia

1917 novembere és 1918 ősze között a központi orosz területeken harc bontakozott ki a bolsevikok és ellenfeleik között. Kerenszkij volt az utolsó orosz kormányfő, akit az antant elismert, viszont egy-két hozzá hű saját alakulattal vívott 1917 végi csetepaté után örülhetett neki, hogy épp bőrrel el tudott menekülni az országból. Két komolyabb katonai erővel rendelkező orosz ellenforradalmi hatalmi centrum alakult ki 1918-ra a birodalom területén: az egyik az Uraltól keletre, ahol Alekszandr Kolcsak az ott megalakított orosz kormányban előbb mint hadügyminiszter tevékenykedett, majd az év végén átvette a hatalmat; a másik az Orosz Birodalom déli területein tevékenykedő Önkéntes Hadsereg, kezdetben Kornyilov, majd 1918 őszére Anton Gyenyikin parancsnoksága alatt. Mindketten a birodalmi Oroszország örököseinek tekintették magukat és nagyorosz nacionalistaként támadták a bolsevikokat. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjai, akik az egyetlen oroszországi legitim választás során lettek a törvényhozás képviselői 1918 januárjában, Oroszország északi részén, Arhangelszkben gyülekeztek, viszont nem volt mögöttük számottevő katonai erő.

Az első világháborút 1918 novemberére az antant ugyan Oroszország nélkül nyerte meg, de azt nem vitatta senki, hogy a győzelemhez 1917-ig a keleti front igen jelentős mértékben járult hozzá. A bolsevikok az annexió és jóvátétel nélküli béke álláspontját és a nemzetek önrendelkezési jogát hirdetve leginkább a Wilson amerikai elnök által képviselt állásponthoz álltak közel, ugyanakkor hirdették a kapitalista világrend elleni totális háborút is.[29]

Egyébként 1919 legelején a győztes szövetségesek nem voltak biztosak abban, hogy a bolsevizmus nem terjed-e tovább Európában, esetleg az ő saját országukra is akár. Ilyen körülmények között igen szép teljesítmény, hogy az Orosz Birodalom egykori külügyminiszterének, Szergej Szazonovnak sikerült megszereznie a dél-oroszországi fehér Önkéntes Hadsereget vezető Anton Gyenyikinnek és a magát főparancsnoknak nyilvánító, Alekszandr Kolcsak admirálisnak a hozzájárulását ahhoz, hogy képviselje az igazi Oroszország érdekeit a versailles-i béketárgyalásokon. Szazonov munkáját nagymértékben segítette az ekkor szintén Párizsban tevékenykedő, Csehszlovákiát ott hivatalosan képviselő Karel Kramař, aki Oroszországot a nemzetközi rend és Csehszlovákia szempontjából is kulcsjelentőségűnek, a bolsevikokat pedig annyira kártékony tényezőnek tekintette, hogy ellenük hajlandó lett volna harcba küldeni a cseh légiókat is.[30]

Szazonov 1918 őszén Orosz Politikai Tanácskozó Testületet (RPSZ) hozott létre Párizsban, amely kiterjedt béke-előkészítő munkát folytatott.[31] Az Orosz Politikai Tanácskozó Testületből szűkebb kabinetet, ún. Orosz Politikai Delegációt (RPD) alakítottak. Ennek lett volna a feladata, hogy részt vegyen a béketárgyalásokon. Szazonovon kívül további három tagja: Vaszilij Maklakov, az Ideiglenes Kormány volt párizsi követe és Nyikolaj Csajkovszkij, az észak-orosz területen megalakított Ideiglenes Kormány elnöke. (Borisz Szavinkov csak később csatlakozott hozzájuk.) A Delegáció elnökéül az Ideiglenes Kormány egykori miniszterelnökét és belügyminiszterét, Georgij Lvov herceget választották meg. 1918. november 7-én kialakították álláspontjukat, amely a hagyományos orosz birodalmi elképzelésektől egy ponton tért el: hajlandóak voltak Lengyelországról lemondani, ám az orosz állam egyéb területeiből semmit sem kívántak feladni. Sőt, számítottak Galícia, Bukovina és Kárpátalja Oroszországhoz csatolására. Az oroszok nem kívánták a balti államok függetlenségét sem elismerni és maguknak a Fekete- és a Kaszpi-tengerhez való kijáratot biztosítani akarták.[32] A bolsevikokkal küzdő orosz ellenforradalmi erők ambíciói tehát – különösen képességeikhez képest – eltúlzottak voltak. Némi tűnődés után 1919. január 12-én a szövetségesek végül Pichon francia külügyminiszter javaslatára úgy határoztak, hogy Oroszország számára nem biztosítanak helyet a békekonferencia győztes hatalmai között,[33] ám a Tízek Tanácsában Lloyd George 1919. január 16-án feltette a kérdést, hogy milyen legyen az Oroszországhoz való viszony? Szerinte ugyanis a bolsevizmust fegyveres erővel leverni – őrültség.A versailles-i békekonferenciát ezek után 1919. január 18-án nyitották meg.[34] A brit miniszterelnök úgy látta, hogy az oroszokkal kapcsolatban tájékozódni kellene a valódi erőviszonyokról és a helyzetről. Egyetlen megjegyzése volt: ki kellene kötni, hogy ürítsék ki Litvániát és Lengyelországot. Lloyd George szerint Gyenyikinben, Kolcsakban és a csehszlovák hadtestben reménykedni olyan, mintha „homokra várat építenének”. Érdekesek voltak a reakciók. Franciaország például élesen ellenezte a brit miniszterelnök felvetését, ezért a vitát 1919. január 21-re halasztották. Ekkor került szóba ismét egy komolyabb intervenció lehetősége, ami elől Lloyd George már korábban elzárkózott, de ezt nem támogatta az amerikai elnök sem. Lloyd George néhány független állam védelmét látta értelmét megszervezni: Lengyelországra, Litvániára, Észtországra, Lettországra és Finnországra gondolt. Közben a bolsevikok nemcsak az ország fővárosa, hanem Oroszország központi területei felett is megszerezték az ellenőrzést.[35]

  
Woodrow Wilson            Herceg-szigetek                    Légifelvételről a Herceg-szigetek

Wilson végül tanácskozást javasolt az Orosz Birodalom területén megalakult valamennyi erőközpont számára. Ekkor még Szalonikibe vagy Lemnos szigetére javasolta meghívni őket, ráadásul nemcsak az orosz ellenforradalmi erőket, hanem a bolsevikokat és a különböző független nemzeti kormányokat is, amit Clemanceau mereven ellenzett.[36] Másnap, 1919. január 22-én az amerikai elnök végül a tanácskozás helyszínéül az Isztambul Márvány-tengeri bejáratánál lévő Herceg-szigeteket javasolta, s ezt továbbították is a különböző szervezetek számára.[37]

 Wilson szerint Finnországot és Lengyelországot leszámítva az Orosz Birodalom területéről valamennyi szervezett csoportot, amely politikai vagy katonai hatalommal rendelkezett, a wilsoni 14 pont alapján, entitásonként három képviselővel előzetes konzultációra hívtak volna meg. A megbeszélések idejére az egymással való ellenségeskedést be kellett volna szüntetniük. A találkozó annak érdekében jött volna létre, hogy közös álláspontot alakítsanak ki. A helyszín pedig azért lett volna a Herceg-szigetek, mivel oda 1918 novemberét követően a szövetségesek vonultak be és közel volt valamennyi oroszországi területhez, tehát a küldöttek viszonylag könnyen meg tudták volna közelíteni. A költségeket a szövetségesek fedezték volna, tervezett időpontként pedig 1919. február 15-ére gondoltak.

A bolsevikok és a fehérek mellett a balti, és a kaukázusi államok képviselőinek is felajánlották, hogy a Herceg-szi­ge­te­ken találkozzanak.[38]

1919. február 2-án Maklakov Omszkba megtáviratozta, hogy Finnország függetlenségének elismerése befejezett tény. Besszarábia ügyében a románok „intrikálnak”, a lengyelek Litvániával terveznek föderációt létrehozni és Belorusszia egy részére, továbbá Kelet-Galíciára is igényt formálnak. Ugyanezen a napon Kolcsakék részéről Vologadszkij külügyminiszter táviratozta meg, hogy:„a civilizáció ellenségei (a bolsevikok) elleni harcot …a végsőkig” folytatják. „A Herceg-szigeteken csak a bolsevizmus feletti ítélkezésre hajlandók, másfajta tárgyalásra - nem”. Az omszkiak 1919. február 5-én hasonló választ küldtek.

A franciák – mivel bíztak a saját expedíciós seregeik és a fehérek sikerében, a meghívás elutasítását sugalmazták az oroszoknak. Ennek ellenére Odesszából viszont 1919. február 3-án részletes lista érkezett, amelyből az ottani bolsevikokat viszont kihagyták. Maklakovtól 1919. február 26-án érkezett kiegészítő magyarázat, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghívás nem pártoknak, hanem „létező hatalmi struktúráknak” szólt, amelyek kormányzati és katonai hatalommal rendelkeznek.

Az Északi Terület Ideiglenes Kormányától Arhangelszkből azt üzenték, hogy „a fegyverszünetet az ellenséggel károsnak tekintik, hisz a bolsevikok nem tisztelik sem a nemzetközi szerződéseket, sem a nemzetközi egyezményeket”.

10-én Párizsban Maklakov úgy érzékelte, hogy Washington véleménye kedvezőtlenné vált az orosz fehér erőkről:„képtelenek önállóan felszámolni a bolsevizmust, és külföldre utaltságuk oka a népi támogatottság hiánya”.[39] Az orosz ellenforradalmi erők „hátbaszúrásként”„második Bresztként” fogadták Wilson javaslatát.

A Népbiztosok Tanácsa részéről G.V. Csicserin külügyi népbiztostól 1919. február 4-én érkezett válasz, amelyben a szovjetek megtáviratozták, hogy készek fizetni a cári Oroszország és az Ideiglenes Kormány kölcsöneinek a részleteit. A párizsi Orosz Politikai Tanácskozás 1919. február 16-án, tehát a tervezett dátumot követően reagált a felvetésre. Megállapították, hogy semmiféle fegyverszünet nem képzelhető el a nemzeti erők és a bolsevikok között, akik „csak a terror révén képesek hatalmon maradni”. Vagyis míg a bolsevikok diplomatikusan reagáltak[40], a fehérek felháborodottan utasították vissza az ötletet, így 1919 márciusára a kezdeményezés főként alapvetően miattuk fulladt kudarcba.[41] A Legfelső Tanács 1919. március 25-i ülésén végül arról kellett, hogy döntsön, hogy odesszai bázisát megerősíti, vagy felszámolja. Utóbbi mellett tette le a voksát és ezzel eldőlt, hogy nagy intervencióra nem kerül sor.[42]

A szovjet kormány elismerte a nemzetiségek önrendelkezési jogát. Ebbe beletartozott a szovjet állam kötelékéből való kiválás, vagyis a függetlenség elvi lehetősége is. A nemzetiségi ügyek későbbi népbiztosa, Joszif Sztálin volt az, aki ezt az elvet 1913-ban A marxizmus és a nemzetiségi kérdés című tanulmányában – Buharin segítségével – először fogalmazta meg. A szovjet vezetés ennek szellemében járt el, amikor 1917. november 15-én A népek jogairól szóló dekrétumban meghirdette a kollektív önrendelkezéshez való jogot. Az 1918 januárjában szuverenitásukat kimondó finneket a lengyelek és a Baltikum nemzetei; a litvánok, a lettek és az észtek követték.[43]

A kommunista párt hagyományos orosz birodalmi politikát ellenző álláspontja ezekben az években következetesnek látszott. Viszont, ami a nemzetek önrendelkezési jogát illeti, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy csak a periférián lévő nemzetiségek ügyében volt a párt a kiválást megengedő, ráadásul ott sem mindig.

A lenini bolsevik vezérkart a Magyar Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltása azért töltötte el örömmel, mert arra számítottak, hogy nemcsak a Monarchia területeit sikerül majd forradalmasítani, hanem Németországot is. A világforradalom szervezésére pedig pont a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása előtti napokban hozták létre a Kommunista Internacionálét.[44]

Összegzés

A Komintern, amelyet III. Internacionálénak is nevezték, nyíltan abból indult ki, hogy a kommunista forradalmak korszakában „meg kell valósítani a népek felszabadítását”.[45]

A tárgyalt időszakban – bár ambícióik világméretűek –, ám a valóságban a bolsevikok külpolitikája – jelentős mértékben a pánszlávizmus tagadására épülve ugyan, de szintén – Európa-központú maradt. Álláspontjuk nem volt önellentmondásoktól mentes, hiszen bár alapvetően a világháborúban ellenségnek tekintett Németország forradalmasítására számítottak, ugyanakkor reálpolitikát is folytatattak. A bolsevik államhatalom megszilárdításának igénye ugyanis megkövetelte, hogy a központi hatalmakkal nemcsak a világháborús orosz célkitűzésekről, a tengerszorosok és Konstantinápoly, Kárpátalja, Galícia és Bukovina megszerzéséről mondjanak le, hanem az Orosz Birodalom olyan területeiről is, amelyek elcsatolását az oroszok többsége abnormálisnak tartotta: itt Ukrajnáról, Besszarábiáról és a kaukázusi államokról van szó, miközben Finnország, Lengyelország, talán a balti államok függetlensége nehezen, de mégis megemészthető lett volna a számukra. 

Az orosz nemzeti jobboldal programja sem volt ellentmondásoktól mentes. Mind a közép-európai térségben, mind pedig a Boszporusznál határozott annexiós programot fogalmazott meg, viszont 1917 közepére kiderült, hogy – saját erejéből – nem fogja tudni ezt a programot megvalósítani, 1917 júliusára politikailag az Ideiglenes Kormányból mind a kadétok, mind az októbristák – saját expanziós politikájuknak a társadalom számára való elviselhetetlensége miatt – kikerültek. Számukra maradt a vak hit tehát a szövetségesek győzelmében, de a központban, az Ideiglenes Kormányban már csupán a szocialista irányzatok: az eszerek, a mensevikek és a bolsevikek kormányoztak. A kadétok és az októbristák a peremterületeken kezdtek el szervezkedni, de túl azon, hogy nem számíthattak a birodalom felét kitevő nemzetiségiek támogatására, nem tudták visszaszerezni az orosz társadalom nagyobbik részének a támogatását sem. A termelés visszaesése tovább súlyosbította a helyzetet. A háború eredménytelensége a kezdettől fogva nihilista külpolitikát szorgalmazó bolsevikok népszerűségét növelte, ami hozzájárult ahhoz, hogy az 1917. októberi fordulat után Leninék a hatalmukat meg tudták szilárdítani. Ez a fajta, a hagyományos expanzióról lemondó és az addigi külpolitikai célokkal szakító program látszott akkor a kisebbik, a kevésbé pusztító rossznak. A szarajevói merénylet és a Herceg-szigeteken tervezett tárgyalások közötti időszak így vált az európai expanziót szorgalmazó orosz pánszlávizmus fokozatos kudarcának a történetévé. Ennek során először a cár és környezete szembesült a fiaskó méreteivel, ám a duma klasszikus polgári pártjai – nem. Miközben a cár és környezete szinte azonnal kikerült a hatalomtól, a duma októbrista és kadét tagjai csak fél év múlva, az újabb súlyos külpolitikai kudarc következtében sodródtak a perifériára. Az eszer párt nagyobbik részét pedig a bolsevikok nyílt diktatúrája ütötte ki a nyeregből – véglegesen 1918 januárjától. A breszt-litovszki békeszerződés bolsevik szempontból alapvetően nem a külpolitikai célokról, hanem a túlélésről szólt, amit a bolsevikok – amint módjuk volt rá –, azonnal fel is mondtak. Mivel a világháború terheinek jelentős részét Oroszország viselte, s ily módon Németország vereségéhez döntő mértékben járult hozzá, indokolt lett volna részvétele a versailles-i békekonferencián. Ekkor viszont egy forradalmi és egy ellenforradalmi orosz társadalom létezett. Ezekből – főként angolszász ösztönzésre – próbáltak 1919 januárjában és februárjában egyet csinálni, ám azok egymás iránti gyűlölete lehetetlenné tette a kiegyezést, így a békekonferencián való részvételt is. A nagyhatalmak megosztottságára a bolsevikok éreztek rá igazán, amikor a Herceg-szigetekre szóló meghívásra válaszoltak, hiszen a cári kormányzatok és az Ideiglenes Kormány adósságainak kifizetéséről szóló mézesmadzag főként a franciáknak szólt. A franciák viszont elengedték a fülük mellett a javaslatot, mivel bíztak a rendszer összeomlásában. Így a kezdeményezés alapvetően a különböző orosz ellenforradalmi központok tiltakozásán, másrészt pedig a francia kormánykörök ellenállásán futott zátonyra.

Kétségtelen, hogy a különböző orosz politikai csoportok következetesen törekedtek saját elképzeléseik megvalósítására. Kérdés, hogy az, ami Oroszországban ekkor történt, mennyire következett a hatalomban való járatlanságból, egyszerű ostobaságból, illetve a külföldi szövetségesre való természetellenes mértékű támaszkodásból?

Gecse Géza

 

[1] Az oroszok a bolgárok után kezdték a szerbeket erőteljesen támogatni. A régebbi, ortodoxia-alapú orosz expanziós elképzelések alapján mind a bolgár, mind a szerb állam egyformán  „testvérinek” számított.  A folyamatról részletesebbenGecse Géza:  A külpolitika hatása az 1870-es, 1880-as évek orosz nagyhatalmi gondolkodására.  Ld. Nemzetek és birodalmak. Diószegi István 80 éves. ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, Budapest, 2010. 177-191.

[2] Az 1897-es népszámlálás alapján az oroszok a birodalom 44,2%-át alkották.  Az ukránokkal már többséginek lehetett őket tekinteni (62%). Ld. Mihail Heller – Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem 2. kötet. A Szovjetunió története. Osiris Kiadó – 2000, Budapest, 1996. (A továbbiakban: Heller–Nyekrics 1996). 55., illetve Geoffrey Hosking: Rosszija i russzkije, Moszkva, Izdatyelsztvo Aszt, Tranzitknyiga, 2003.1. kötet,  423.

[3] Ld. például Danyilevszkij, Fagyejev és Leontyjev elképzeléseit. Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat, Budapest. 2007, 107, 115, 164.

[4] 1905 áprilisában ülésezett Moszkvában a lengyel-orosz kongresszus, amely az autonómia mellett foglalt állást, de ennél is jelentősebb volt a szeptemberi össz-oroszországi zemsztvo kongresszus, amely hasonlóan foglalt állást. A cár májusi rendelete értelmében a lengyel területen lévő elemi iskolákban bevezették a lengyel nyelvet és engedélyezték lengyel magánközépiskolák indítását. Rátz Kálmán: A pánszlávizmus története. 2000. (Az 1941-es változat új kiadása.) 227–228.

[5] A fogalom „kitalálója” a cseh Kramař volt, aki alapvetően Ausztria helyett immár Oroszország felé orientálódott. Ld. Avreh, A. Ja.: Carizm i tretyjeijunyszkaja szisztyema. Izdatyelsztvo „Nauka”, Moszkva, 1966, 91.

[6] 1908. szeptember 16-án ugyan Oroszország hozzájárulását adta az annexióhoz, amennyiben a Monarchia támogatta volna, hogy az orosz hadiflotta áthaladjon a tengerszorosokon. Bécs viszont az annexiót akkor jelentette be, amikor Izvolszkij Párizsba ment tárgyalni és így az orosz külügyminiszter arról az újságokból értesült. Ld. Majoros István–Ormos Mária: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814–1945. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. (A továbbiakban: Majoros–Ormos 2003), 199. Sajátos ellentmondás, hogy a Habsburg Monarchia parlamentjének szláv képviselői, akiknek többsége szimpatizált az oroszokkal (így a csehek és a délszlávok) nagy többséggel Bosznia-Hercegovina annektálása mellett szavaztak, miközben a magyarok (és persze más indítékok alapján a szerbek) egyáltalán nem lelkesedtek érte.

[7] 1912. március 13-án léptek szövetségre a szerbek és a bolgárok, ezt követően a szerbek és a görögök, amihez hamarosan Montenegró is csatlakozott. Az 1912 decemberében a törökök vereségével végződő háborút 1913 májusában sikerült békével lezárni. A béke megteremtette Albánia függetlenségét is. Palotás Emil: Kelet-Európa története a XX. század első felében. Osiris Kiadó, Budapest, 2003., 66.

[8] A bolgárok az előző háborúban megszerzett területeikből csak a trák tengerpartot és a Sztrumica völgyét őrizhették meg, ami Macedónia tizede volt. A törökök Drinápolyt szerezték vissza, a románok Dél-Dobrudzsát kapták meg. Ld. Palotás i.m., 68.

[9] „1913-ban Klofáč, a Cseh Nemzeti Szocialista Párt vezetője az orosz hírszerzésnek ajánlotta fel a párt segítségét.  Majoros István: Vereségtől a győzelemig. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871–1920), Eötvös Kiadó, Budapest, 2004. (A továbbiakban: Majoros 2004), 218.

[10] Szergej Dmitrijevics Szazonov 1916 júliusáig töltötte be ezt a tisztet. Bolsaja szovetszkaja enciklopegyija. Izdatyelsztvo „Szovetszkaja enciklopegyija” t. 22. 1975, 497. 

[11] A pétervári kormányzaton belül ő a háborúpárti irányzathoz tartozott. Ld. Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria–Magyarország szétrombolása. Budapest, 1997, 46–47.

[12] „A legbiztosabb módszer, hogy Németországra érzékeny csapást mérjünk és világhatalmi törekvésében elgáncsoljuk, a Habsburg–Monarchia ingadozó épületének lerombolása volt...”  Szazónov, Sz. D.:  Végzetes évek. Genius Kiadás, é. n. ,314.

[13] Az oroszok 1914 szeptemberében, illetve novemberében jelezték francia szövetségesüknek, hogy a Boszporuszon és Trákiában megerősített támaszpontot szeretnének, illetve Ausztria–Ma­gyarországgal végezni kívánnak. Fejtő i. m. 49.

[14] A pétervári francia nagykövettel, Paleologuegal beszélgetve viszont néhány hónap múlva ismét hangsúlyozta, hogy „Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni”. (1915. január 1.) Idézi Majoros 2004, 216.

[15] Kohn, Hans: Pan-Slavism. Its History and Ideology. New York: Vintage Books, A Division of Random House, 1960. (A továbbiakban: Kohn 1960), 257‑258. A Konstantinápoly-egyezmény megkötéséről részletesen ld. Szazónov i. m. 358–362.

[16] A balti flottához képest nem fejlesztették komolyan a fekete-tengeri flottát, másrészt pedig a fekete-tengeri flottafejlesztésre tervezett összeg (112 millió rubel 1914 és 1917 között) töredékét tervezték elkölteni 1914-ben (25 millió rubelt). Erről szólt az 1914.február 21-i rendkívüli koronatanács. Ld. Ju.B. Lunyeva: Boszfor i Dardanelli. Tajnije provokaciji nakanunye Pervoj mirovoj vojni (1907-1914), Moszkva, Kvadriga, 2010., 203–210., 243.

[17] Legelőször német tudósok használták a fogalmat így 1916-ban az Oroszország és Németország közötti területre: „Zwischeneuropa“. Idézi  Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség, állam Kelet-Közép- és Délkelet- Európában a 19. és 20. században. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998., 18.

[18] Némileg ellentmondásosak a bő három hónapos intenzív harc emberveszteségéről szóló források. Az angolok szerint  1 milliós az osztrák-magyar és ugyanekkora az  orosz és 350 000-es a német veszteség:http://www.historyofwar.org/articles/battles_kovel_stanislav.html
Nyelipovics viszont egy régebbi munkájában ennél jóval súlyosabb 1,65 millió orosz veszteségről  számol be. Ld.: http://www.pereplet.ru/history/Author/Russ/N/Nelipov/Articles/brusil.html#п3, illetve 2006-ban megjelent újabb könyvében 1 446 334 fős orosz veszteséget említ.  Sz.G.Nyelipovics: Bruszilovszkij poriv, Moszkva, 2006. 45. Sikerük ellenére az oroszok nem voltak képesek kiteljesíteni győzelmüket. Ld. Cimbajev, Ny.I.: Isztorija Rossziji XIX – nacsala XX vv. Moszkva, Filologicseszkoje obcsesztvo „Szlovo”, Izdatyelsztvo „Ekszmo”, 2004. (A továbbiakban: IR_Cimbajev_2004). 397-399.

[19] A leghangosabb a liberális Alkotmányos Demokrata Párt volt, amely azt követelte, hogy Oroszország erős államként legyen képes megvédeni nemzetközi pozícióit. Ld. Heller–Nyekrics 1996, 12, illetve IR_Cimbajev_2004, 406-407.

[20] Míg a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szojvetje 1917. március 14-én elismerte a lengyel nép jogát a függetlenségre, az Ideiglenes Kormány a lengyel néphez intézett felhívásában 1917.március 16-án „az Oroszországgal szabad katonai szövetség útján egyesített lengyel állam”-ról beszél csupán, vagyis kevesebbet ajánlott a lengyeleknek, mint a központi hatalmak. Ld. Dolmányos István: A nagy forradalom krónikája, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1967., 102-103.

[21] A Svájcban 1914. november  1-jén közzétett OSZDMP kiáltvány „A háború és az oroszországi szociáldemokrácia” címet viselte.  Abból a jelszóból, hogy „az imperialista háborút át kell változtatni polgárháborúvá”, közvetlenül következett egy másik jelszó:  a „saját” kormányok veresége az imperialista háborúban.  Ld. A Kommunista Internacionálé története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1971. (A továbbiakban: Internacionálé 1971), 26–27.

[22] 1917. június 18-ától 1917.július 1-ig tartott a régi orosz naptár szerint. A Gergely-naptár szerint július 1-én kezdődött.

[23] A 300 000 katonának, több mint a fele holtan maradt a harctéren. A fővárosban a felháborodás akkora volt, hogy a kormánynak le kellett mondania. Lengyel, István: Oroszország-Szovjetunió 1917-1939. IKVA, Budapest, 1991, 18–19. Más feldolgozások szerint a halálos áldozatok száma orosz részről 60 000 körüli, de találunk 400 000 fős veszteséglistát is, amiben nyilván szerepet játszik, hogy nemcsak a halottakat, hanem a fogságba esetteket és a sebesülteket, tehát a hadrendből kiesőket is nyílván beleszámították a veszteségbe. Ld.: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kerenszkij-offenzíva

[24] Dolmányos István:  A Szovjetunió története II. (1917–1966). Tankönyvkiadó, Budapest, 1982., 33‑34, 42.

[25] Az 1917 decemberében lezajlott választások alkalmával a bolsevikok a szavazatok 24%-át kapták, míg az eszerekneknek sikerült a szavazatok 40,4%-át megszerezniük. Davies, Norman: Európa története. 2. kiadás, Budapest, 2002, 861., illetve Heller–Nyekrics 1996, 32.) Werth ugyanezt abszolút számokban adja meg. Ld. Vert, N.: Isztorija szovetszkovo goszudarsztva 1900–1991. Moszkva, 1994. 122.

[26] Galántai József a Baltikumon kívül, a lengyel, ukrán, grúz és örmény területek függetlenségének elismerésével összesen 60 millió ember, 1,42 millió négyzetkilométer terület és Oroszország vas- és acélipara 75 százalékának elvesztésében foglalja össze az Orosz Birodalom területveszteségét Breszt-Litovszkban. XX. századi egyetemes történet, 1.kötet, Európa. Németh István (szerk.), Osiris Kiadó, Budapest, 2006.,31.

[27] Az eredetileg tervezett 12 helyett csak 3 hadosztály állt a rendelkezésükre, ebből egy használhatatlan volt, mivel járvány ütötte fel a fejét a katonák között. A francia csapatok első egységei 1918. december 18-án érkeztek meg Odesszába és környékére. J. Kim Munholland: The French Army and Intervention in Southern Russia 1918–1919. In: Cahiers du Monde russe et sovietique, XXII(1) janv. – mars. 1981., 45–47. Odesszába összesen 12 000 francia katona vonult be, de számuk 1919 márciusában sem haladta meg a 35 000 főt. Majoros István: Párizs és Oroszország (1917-1919), Szekszárd, 1999. 130., 138.

[28] A breszti béketárgyalások menetét részletesen ismerteti Terescsenko, Ju.Ja.: Isztorija Rossziji XX-nacsala XXI vv. Moszkva, Filologicseszkoje obscsesztvo „Szlovo”, Izdatyelsztvo „Ekszmo”, 2004. , 60-61.

[29] A szövetségeseket nem nagyon ösztönözte, hogy olyan országot vonjanak be a tanácskozásokba, amely már különbékét kötött Németországgal, és amelynek ügynökei megpróbálják megdönteni az ő kormányaikat. Henry Kissinger: Diplomácia. Panem-McGraw-Hill-Grafo, Budapest, 1996. (A továbbiakban: Kissinger 1996), 255.

[30] Kramař Csehszlovákia létezésének ,, külpolitikai garanciáját” látta az oroszokban.  Je. P. Szerapionova: Karel Kramarzs i Rosszija. Moszkva, Nauka, 2006. (A továbbiakban: Szerapionova 2006), 281, Masaryk és Benes nem támogattákKramař ötletét az orosz belügyekbe avatkozást illetően, mivel úgy gondolták, hogy a bolsevizmus előbb-utóbb magától is elbukik. Uo. 283.

[31] Nemcsak diplomaták és politikusok, hanem az első világháborút irányító tábornokok is részt vettek a munkájában és határmegállapítással kapcsolatos döntéseket készítettek elő.

[32] Szerapionova is megerősíti, hogy a tengeri kijáratoknál a britek szívesebben látták a balti államokat, mint az oroszokat. Ld.  Szerapionova 2006, 288–289.

[33] Ugyanakkor lehetőséget adnak számára, hogy memorandumokban kifejthessék álláspontjukat. Szerapionova 2006, 286–287.

[34] A száz évvel korábbi bécsi kongresszustól eltérően itt a legyőzött hatalmak eleve nem vettek részt – jegyzi meg Henry Kissinger diplomáciatörténeti munkájában. Kissinger 1996, 227.

[35] Szerencséjükre előfordult, hogy ellenségeik, a különböző ellenforradalmi csoportok között is súlyos volt az ellentét, ami szintén Leninéket erősítette. Anglia oroszországi képviselőjének Alekszejev tábornok 1918 nyarán azt írta, hogy inkább együttműködik Leninnel és Trockijjal, mintsem Szavinkovval és Kerenszkijjel. Ld. Heller–Nyekrics 1996, 67.

[36]Clemenceau  aggodalmának adott hangot a bolsevizmus egész Európában való terjedésével kapcsolatban. Sonino olasz külügyminiszter intervenciósokat legfeljebb önkéntesként küldött volna Oroszországba.http://www.diphis.ru/princevi_ostrova-a496.html

[37] 1919.január 24-én rádiófelhívást intéztek az Orosz Birodalom területén lévő szervezetekhez.  Majoros 2004, 188.

[38] Miért nem kezdett el a Nyugat harcolni Oroszország ellen? Ld. http://www.volk59.narod.ru/
interpost.htm

[39] A Don és Szibéria „reakciós jellege” az olyan liberális politikusoknál, mint Wilson kétségessé tette az olyan fehér erők támogatásának az ésszerűségét, amelyek autoritárius rendszer alakításában gondolkodtak és egy expanziós külpolitikát folytató Oroszország talpra állítását kívánták. Ld. Szergej Lisztkov: Russzkoje polityicseszkoje szovescsanyije i V.Vilszon na Parizsszkoj mirnoj konferenciji . Ld.:http://www.perspektivy.info/history/russkoje_politicheskoje_soveshhanije_i_v_vilson_na_parizhskoj_mirnoj_konferencii_2009-01-20.htm

[40] A bolsevikok válaszában nem volt szó fegyverszünetről. Sőt, hangsúlyozták, hogy semmi sem állíthatja meg a szocializmus építését a Szovjetunióban. Ld: http://ru.wikipedia.org/wiki/Совещание_на_Принцевых_островах

[41] A baltiak közül az észtek és a lettek ettől várták nemzetközi elismertségüket, míg a grúzok például arra hivatkozva, hogy Oroszországról lesz szó, amihez nekik semmi közük, ezért hallani sem akartak róla. Natalija Alekszejevna Narocsnyickaja: Rosszija i russzkije v mirovoj isztoriji. Mezsdunarodnije otnosenyija, Moszkva, 2004, 232.

[42] Majoros–Ormos 2003, 256‑257.

[43] Közös volt bennük, hogy mindannyian közel voltak Európához, illetve európai befolyás érvényesült területükön. Kohn 1960, 279.

[44] A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975, 13–20, valamint az 1920-as szervezeti szabályzat uo. 53–57.

[45] Az alapító kongresszus (1919. március 2–6.) jegyzőkönyve uo. 14.

 

MEGJELENT: Sorsok, frontok, eszmék. Tanulmányok az első világháború 100.évfordulójára. Főszerkesztő: Majoros István. ELTE BTK, Budapest, 2015.  431-443.