Hogyan válhatsz hollandiai magyarrá?

Urbán Ákos fiatalon, 1969-ben hagyta el Csehszlovákiát – azt követően, hogy a szocialista láger országainak a Szovjetunió segítségével – a Prágai Tavaszt sikerült Prágai Ősszé változtatni. Útja Hollandiába vezetett, ahol mérnökként élte le az életét, majd nemrég nyugdíjba vonult.

Most főként társadalmi feladatokat vállal, ezek közé tartozik például az is, hogy tavaly szeptember óta a NYEOMSZ, a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének titkára. A Hollandiai Magyar Szövetség elnökeként Urbán Ákos már a jövő évi 1956-os megemlékezések szervezéséhez is nekikezdett. A feladat azért sem idegen számára, mert 1971 óta valamennyi hollandiai magyar megemlékezésen részt vett. 44 éve persze jóval többen voltak, mint most, hiszen azóta a vasfüggöny leomlott, az emberek magyarságukat – Urbán Ákos kifejezésével élve –„lazábban élik meg”, hiszen bármikor hazamehetnek Magyarországra, ráadásul az ’56-osok sorai közben jócskán meg is fogyatkoztak. 1971-ben 2500-an ünnepelték az utrechti mintavásár dísztermében 1956-ot, míg az előző ötéves évfordulón 2011-ben a vezetők már annak is örültek, hogy 300-400 emberrel találkozhattak október 23-án. Remélik, hogy a jövő évi hollandiai kiemelt országos rendezvényen is lesznek ennyien.

Az egykori kassai technikumi diák egyébként 2016. január 18-án lett 70 esztendős, aki a Hollandiai Magyar Szövetség Vezetőségének elnökeként is hangsúlyozza, hogy szövetségük – ernyőszervezet. Ez azt jelenti, hogy szervezetüknek a jelentős létszámú, 1951-ben alapított Mikes Kelemen Értelmiségi Kör mellett, a legrégibb hollandiai magyar szervezet, az 1929-ben létrehozott amszterdami Hungária Klub ugyanúgy tagja, mint a hollandiai magyar egyházi szervezetek, a római katolikusok, illetve a protestáns magyarok közössége, de az Arnhem-i Magyar Klub vagy például az Amszterdam-központú Magyar Szalon is!

A Hollandiai Magyar Szövetség feladata támogatni vagy útbaigazítani azokat a magyarokat, akik Hollandiába érkeztek. Urbán Ákos szavaival fogalmazva szerepük igazán kiemelkedő a „kommunizmus idején volt”, de most is keresik őket nemcsak az ott élők, hanem a frissen érkezettek– egyébként nemcsak szervezeti, hanem más kérdésekben is.

Ahogy Urbán Ákos fogalmazott: „az élet hozta úgy”, hogy a hollandiai magyar szervezetek között egy sajátos „munkamegosztás” alakult ki. Az országos szervezet március 15-ét, az amszterdami Hungária Klubbal, augusztus 20-át az egyházakkal és 1956.október 23-át a Mikes Kelemen Körrel közösen szervezi. Évente kiadják a Hollandiai Magyar Hírek füzetet, amelyben szervezeteik ismertetése mellett a Hollandiában működő magyar ügyvédek, tolmácsok, fordítók, gyógytornászok, logopédusok és más szakemberek hirdetnek.

– Hány magyar él Hollandiában? Milyen a szerkezete az ottani magyar diaszpórának, hiszen ebben a Dunántúl nagyságú országban másfélszer annyian élnek, mint Magyarországon?

– Hollandia – már a reformáció óta – hagyományosan alulról felfelé építkező társadalmi berendezkedésű ország. Ilyenek a társadalmi szervezetei és a területén található magyar szervezetek is. Van összesen nyolc hétvégi iskolánk. Ha a szülők összeállnak, mi helyiségkereséssel és tanácsokkal segítjük őket.

Arról, hogy hány magyar él Hollandiában, nincs megbízható tudásunk. 1956-ban 4500 vízumra adott a holland parlament engedélyt és miután ezt követően 500 további kérelem nyert zöld utat – főként családegyesítési célzattal –, erről van pontos értesülésünk. Az éves információs füzetünket 2100 címre küldjük el, de van 2400 további internetes címünk, amelyekre havonta kétszer egy internetes újságot küldünk, a Hollandiai Magyar Híreket, illetve van saját internetes honlapunk, a w.w.w.federatio.org.

A különböző Facebook-oldalakon a titkárnőnk számításai szerint 65 000-en lehetnek magyarok Hollandiában, de vannak átfedések. Közülük összesen 15 000 embert érünk el a havonta két alkalommal kiadott hírlevelünkkel. Vagyis 15-20 000 lehetnek a valóságban azok, akiket Hollandiában élő magyarnak lehet tekinteni.

Vannak rajtuk kívül sokan, akik vendégmunkások. Sőt, vannak, akik be sincsenek jelentkezve! A lakhelyemen például van egy húsüzem, amely évente 4-5-6 embert szokott Magyarországról alkalmazni. Ketten közülük már 8 esztendeje dolgoznak nálunk. A segédmunkások fele egyébként be sem jelentkezik, pedig a társadalombiztosítás szempontjából pórul járhatnak. Adószáma viszont mindenkinek van. Anélkül lépni sem lehet nálunk, Hollandiában.

– Urbán Ákos hogy került ki a Felvidékről Hollandiába, Hollandia ugyanis a magyarok számára nem volt és ma sem elsődleges bevándorlási célország?

– Azért annak idején nem volt annyira egyszerű kijutni Nyugatra. Én 1969-ben hivatalos úton jutottam ki Hollandiába…

A Prágai Tavasz után…

– Egy évvel azt követően, hogy Csehszlovákiát megszállták a Varsói Szerződés csapatai. 1969. július 11-én hagytam el az országot és augusztus 21-én zárták le a határokat, ugyanis a csehszlovák kommunisták ekkor „jobb belátásra” tértek. Felismerték, hogy csakugyan fennáll a szocializmus bukásának a veszélye és megköszönték a Szovjetuniónak és a tagállamoknak a „testvéri segítséget”. Korábban a prágai hatalom igyekezett kifelé azt mutatni, hogy Csehszlovákia a világ egyik legdemokratikusabb országa, így a legtöbb nemzetközi diákszervezeteknek mi a tagjai voltunk. Igaz, hogy erős kontroll alatt kellett tevékenykednünk, de már 1966-ban érezhető volt az enyhülés. 1967-ben én például már megfordultam az NSZK-ban, 1968-ban, de főként 1969-ben diákcsere keretében ki tudtam látogatni Hollandiába. 1967-ben Németországban nem ajánlották fel, hogy maradjak, Hollandia viszont úgy ’68-ban mint ’69-ben barátságos volt, ezért itt be is jelentkeztem 1969-ben a rendőrségen egy ideiglenes tartózkodásiért, majd évente jelentkezni kellett…

– Politikai menedékjogot kért?

– Elmondtam, hogy nem akarok visszamenni a kommunizmust építeni Csehszlovákiába. 1956 után a nyugatiaknak volt némi lelkiismeret furdalásuk, mivel nem segítették Magyarországot a forradalom idején. Alighanem ezzel magyarázható, hogy egy évi kint tartózkodás után még ENSZ menekült útlevelet is kaptam. Találkoztam odakint csehekkel, akik felhívták a figyelmemet, hogy érdemes az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához fordulni, ami akkor azért volt nagyszerű, mert ezzel az útlevéllel vízum nélkül lehetett Nyugat-Európában utazgatni – az egyetlen kivétel Ausztria volt, ahol a beutazáshoz vízumra volt szükség. Angliába, Franciaországba, Németországba, Svédországba, ahonnan a feleségemet elhoztam – viszont nem. 23 évesen mentem ki, 3 évet dolgoztam, majd megkaptam a holland mérnöki diplomát. Mivel Pozsonyban földmérő mérnökként végeztem, ebben a szakmában helyezkedtem el. Bátkán, Rimaszombat mellett születtem és itt is éltem négy éves koromig, majd a szüleimmel Kassára kerültünk, később Gömörszkárosra, illetve Tornaljára, ahol édesapám református lelkész volt. Összesen heten voltunk testvérek.

– Mindenki él még?

– Sajnos, a legfiatalabb 26 éve már nem. Harmadik gyermekét szülte meg, majd ezt követően öt hét múlva elhunyt. Most hatan maradtunk.

Az egyik húgom az 1980-as évek elején férjhez ment Németországba, viszont a többiek Szlovákiában maradtak: ott él a bátyám és az öcsém, továbbá a nővérem és a húgom.

A legidősebb testvérem orvos-pszichiáter, Dr. Urbán Károly Kassán még mindig dolgozik: nemrég lett 72 éves. A nővérem, aki tőlem egy évvel idősebb – elektromérnök. Nyugdíjas, már 70 is elmúlt, de élete nagyobbik részében – mint programozó – egy építkezési vállalat bérszámfejtését csinálta.

Németországban élő, nálam fiatalabb lánytestvérem Pozsonyban végezte a zenetudományit, előtte Kassán a konzervatóriumot – ő zongoratanárnő. Ő most Lörrachban, Dél-Németországban él.

Pozsonyban él továbbá a húgom, aki 1990 után a Volkswagen konszernhez került Wolfsburgba és több mint tíz éven keresztül, a világ összes kontinensén a VW gyárakat járta minőségi ellenőrként. Kiváló szakember lett belőle, Németországból visszaköltözött a Felvidékre és most is aktív Pozsonyban, mint vezető minőségi ellenőr.

Az öcsém elektrotechnikus gépészként most ment nyugdíjba. Korábban a kassai vasgyárban ö volt az izzó acél „főkóstolója”, de évtizedek óta hobbiként a gömöri erdőkbe jár vadászni.

Prágai Őszből a holland tavaszba


 

– Ön, aki az egyetemet Pozsonyban végezte, egy napot sem dolgozott Csehszlovákiában?

– Ahogy mondja! Bár hét éves koromtól tanultam a szlovákot, 14 évesen, amikor a kassai szakközépiskolába kerültem, folyamatosan birkóztam vele! Ennek ellenére az építész és földmérési ipari iskolában – ettől kezdve – szlovákul kellett tanulnom, mert más lehetőségem nem volt! Az első két évben szinte vért izzadtam. Ráadásul a hangulat sem volt az igazi. Jellemző volt, hogy az egyik szlovák barátom egyszer viccesen azzal biztatott, hogy ő a legszívesebben “minden magyart felakasztana”, de mivel én a barátja vagyok, ezért kegyelemből nekem “csak egy golyót szánna”.

Tegyük hozzá, hogy a világháború utáni magyarellenes kurzus ellenére Kassán ekkor még rengeteg volt a magyar felirat. Az uszodában – talán mert nem volt rá pénz – még magyarul volt kiírva: „Oldalról tilos a medencébe ugrani!”.

Amikor 1964-ben végeztem a középiskolával, Pozsonyban folytattam tanulmányaimat. Ott fejeztem be az egyetemet, a Prágai Tavasz után egy évvel. Kaptam munkaszerződési ajánlatot: 1600 koronáért vettek volna fel a Geofizikai Intézetbe. Mivel nem szerettem volna a szocializmust építeni Csehszlovákiában, Hollandiából nem jöttem haza. A disszidálásomért félév letöltendő börtönbüntetést szabtak ki számomra odahaza, arra hivatkozva, hogy engedély nélkül hagytam ott a republikát. Amikor Dubčekkel végül leszámoltak, kaptam egy levelet Pozsonyból, amelyben megírták, hogy “a szocializmus építésében” számítanak rám. Erre a levélre nem válaszoltam. Amikor Havelék az 1970-es évek második felében mozgolódni kezdtek, a csehszlovák kormány hozott egy határozatot, hogy normalizálni kell az 1968-as disszidensek ügyét; kérvényezhettem volna utólagosan a kivándorlást vagy folyamodhattam az állampolgárság kötelékéből való elbocsátásért. Mivel nem volt kedvem csehszlovák emigránsként Hollandiában élni, ezért lemondtam a csehszlovák állampolgárságról és kaptam egy nagyon szép oklevelet arról, hogy a “Csehszlovák Szocialista Köztársaság állampolgárságából fel vagyok mentve, ami vonatkozik a Szlovák Szocialista Köztársaság állampolgársági kötelékéből való felmentésre is”. Viszont előtte le kellett guberálnom 5500 holland guldent, méghozzá százguldenesekben, mivel ilyen címletekben kérték a pénzt, ami akkor legalább annyi volt, mint most 5500 euró. Ezzel kellett úgymond kárpótolnom a csehszlovák államot, amiért kitaníttatott és nem tudta felhasználni a munkaerőmet. Ezt én természetesen kifizettem.

– Miért természetesen?

– Azért, mert jobb a békesség: a szüleimhez és a testvéreimhez haza akartam járni – látogatóba. Egyébként semmi gondom nem származott volna belőle, ha nem rendezem a viszonyom a csehszlovák állammal. Viszont biztos, hogy Csehszlovákiába nem látogathattam volna el, és a hozzátartozóim sem jöhettek volna ki hozzám, Hollandiába.

– Miért? Rendszeresen látogatta a szüleit és a testvéreit?

– Igen, miután gyerekeink születtek, rendszeresen haza jártunk. Édesapám akkor Tornalján volt lelkész. Nem is mondtuk a gyerekeknek, hogy mi most hova fogunk menni. Annyit mondtunk csak, hogy Magyarországra utazunk. Pozsonyban megálltunk a húgomnál, ahol csak az utcán hallottak idegen szót, de Tornalján ott sem. Tornalján mindenki magyarul beszélt, a gyerekeket inkább az foglalkoztatta, hogy a határon sorompó van, és a csomagjainkat vizsgálgatják.

– És hogy jöttek rá, hogy Csehszlovákia nem Magyarország?

– Megmondtuk nekik, de rájöttek maguktól is. Mert haza indultunk Hollandiába, és amikor Magyarországon keresztül vezetett az utunk, ott megint volt egy határ, amin át kellett haladni.

Hollandiából vissza a Kárpát-medencébe

– A gyermekei közül mindenki tud magyarul?

– Igen, mind a négyen tudnak magyarul, három lányom és egy fiam van. A legidősebb lányunk 36 éves, ő ügyvéd Hollandiában – és neki a férje is magyar. A legfiatalabb lányunk 27 éves. A harmadik gyermekünk az én nevemre hallgat – őket a feleségem tanította magyarra, mivel nem volt olyan sok gyerek, hogy magyar iskolába lehetett volna adni őket Hollandiában. Legkisebb lányom először egyáltalán nem akart magyarul írni, de most már az sms-eket is magyarul írja nekem. Mindannyian jól beszélnek magyarul és az ember elvárná, hogy olvassanak magyar könyveket is, de erre nagyon nehéz őket rávenni. Annak idején, gyermekkorukban azért minden nyáron mindegyiküknek legalább egy magyar verset meg kellett tanulni és azt el is kellett mondani!

Ha Magyarországra jöttünk – most már maguk jönnek – mindig elvittük őket templomba is. Egyébként Hollandiában is. Azt mondják nekünk, de értsd meg apa, mi itt élünk, Hollandiában! Mi nem lehetünk úgy benne a magyarországi dolgokban, mint ahogy te benne vagy! Nagyon kevés olyan család van, ahol annyira magyarok tudnak lenni a gyermekek is, mint a szüleik. Ezt mi azért nem forszíroztuk, mert láttunk olyan példát is – az ’56-osok között egyébként – ami nem működött, hogy csak magyarul beszélhetsz, és leteszed a 10 centet minden holland szóért! Így ugyanis nem lehet a gyermekeket az anyanyelv szeretetére nevelni! Viszont nagyon fontos, hogy csakugyan Magyarországra jöjjenek, és a lányaink szeretnek Magyarországra jönni, különösen a másod- és a negyedik számú gyermekünk. Vettünk is egy lakást és a barátnőik is szívesen jönnek velük, mivel Magyarország vonzó és örülnek, hogy itt lehetnek.

– Lakást a fővárosban vettek?

– Igen, a feleségem örökségét kicsit megtoldva…

– Kiadják?

– Nem – mivel jövünk mi rendesen! Én, most, hogy nyugdíjas vagyok, évente 4-5-ször látogatok Budapestre és amellett még édesanyám is él Kassán. Most is megyek Kassára – holnap után. Fiatalkori mondásom volt, hogy Budapesten dollárból érdemes élni! Ez most valóra is vált, igaz kicsit másként.

– És Csehszlovákiában nem akart soha dollárból élni?

– Nem. Túlságosan ellenséges volt a közeg. Ráadásul averzióm volt a csehszlovák hivatalosságok iránt. Rendőrség, katonaság – ráadásul még kiképzést is kaptam. Nem bírtam a hatóságot. Még Hollandiában sem kívánkoztam állami intézményhez állományba kerülni. Örültem, hogy magánvállalat alkalmazott. Az az ideális, ha az ember egy olyan cégnél dolgozik, amelyik növekszik, mert akkor vannak lehetőségeid is. Aztán jött az új világ. És a mi vállalatunk is részt vett a Cartographiai Vállalat két földmérési osztályának a privatizációjában, aminek szintén jelentős része volt abban, hogy lakást vettünk Magyarországon.

– A felesége akkor – ezek szerint – magyarországi magyar…

– Igen, Budapesten született. Ő még 1965-ben ment ki a szüleivel, mint kislány – Svédországba. Aztán az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencián ismertem őt meg – a dél-tiroli Bolzanóban. Én 1992 és 1999 között havonta egy hetet töltöttem Budapesten, aminél jobb nem volt! Jött az ember és mire egy kicsikét a mindennapi életet megszokhatta volna, jó volt visszarepülni, mert otthon nyugodtabb volt az élet. Viszont szörnyű volt, amikor 1994-ben az MDF elveszítette a választásokat! Egy nagyon jó lelkű és derék magyar mérnök kolléga mondta, hogy szinte belebetegedett! Mi is kis híján belebetegedtünk!

– Ön Nagy-Magyarországra jár haza, igaz? Ezen belül, hogy él a hazája a világképében?

– Így van. Amikor Hollandiába kerültem, akkor kerültem kapcsolatba erdélyiekkel. Éppen akkor jött onnan, 1969 decemberében egy lelkész egyéves tanulmányi útra. A holland királynő az 1960-as évek vége felé járt Romániában Ceausescunál, de jártak nála holland református egyházi vezetők is. Mondták, hogy van itt egy ösztöndíj, amely a cserediákok tanulmányainak a finanszírozását szolgálja. Így aztán a románok arra kényszerültek, hogy engedjenek be holland hallgatókat a kolozsvári teológiára.

Én 1968-ban jártam először Hollandiában. Éppen akkor készültek Romániába és kérdezték tőlem, hogy mi van ott? Mondtam nekik, hogy én nem jártam Romániában, de tudom, hogy milyen a kommunizmus. Aztán 1969-ben már találkozhattam egy erdélyi férfival Hollandiában, akikhez kiengedték a feleségét – persze csak látogatóba. Antal Józsefnek hívták a lelkészt és most már nyugdíjasként Györgyfalván, Kolozsvár fölött él. De közben jöttek mások is és így sok erdélyi barátom lett, akikre Hollandiában tettem szert.

Emellett működött Nyugat-Európában a Pax Romana katolikus egyetemi mozgalom. Évente egyszer volt egy kongresszusuk – nagyhét után. Volt még a Protestáns Magyar Szabadegyetem, amely – évente – még most is tart konferenciákat. Ők pünkösd előtt, áldozó csütörtök hetében kerítettek sort erre. Volt és van is továbbá az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia, amely szintén egyhetes. Itt énekeltünk, előadásokat hallgattuk és azokat meg is beszéltük. Nagyon sokat lehetett így tanulni!

– Mennyiben változtatott az Önök életén az, hogy Szlovákia önálló lett?

– Semennyit. Hidegen hagyott, nagyon idegen volt számomra a szlovák politikai étosz; a koalíciós párt egyszer csak összefog az ellenzékkel, én ilyet addig nem hallottam Hollandiában. Egyébként nemcsak a szlovákiai belpolitikai élet, hanem a felvidéki magyar is számomra túl komplikált volt. Duray Miklóst persze még az egyetemről ismertem a JAIK-ból, de nem volt rálátásom arra, hogy pontosan mi folyik Szlovákiában. Ha Mečiarra, Slotára gondol, akkor maga is érti, hogy mi zajlott bennem.

– Barátságtalan, kis ország benyomását sugározta Szlovákia kifelé?

– Ezt nem érzékeltem, mert csak rövid időre, 2-3 napra látogattam meg édesanyámat Kassán. A négy gyermekkel hatan voltunk, és miután nem akartunk a felvidéki rokonságunk terhére lenni, ezért Magyarországon, Oroszlány határában vettünk egy kis zárt kerti ingatlant egy kis házzal, ami nagyszerű volt a gyermekeink számára. Ez némileg később, 1993-ban volt. 1989-ig évente egyszer jártunk erre. Volt úgy, hogy csak én egyedül, de akkor két hétre. A szüleimnél, Tornalján, illetve Kassán meglátogattam az ott élőtestvéreimet, Pozsonyban a húgomnál néhány napot töltöttem, a feleségem nagymamája pedig közben Magyarországon élt – ezért ellátogattunk hozzá is. Tornalja magyar közegét szerettük, ráadásul a „titkosok” csak egyszer jöttek, amikor azt kérdezték tőlem, hol van a régi csehszlovák útlevelem? Mondtam, hogy leadtam, kérjék a hatóságtól. De – ennek ellenére – teljesen otthon éreztem magam.

Gecse Géza

(Az interjú eredetileg a Felvidék.ma 2015. december 25-i, 26-i és 27-i számában jelent meg.)

Első rész – kattintással:

 

Második rész – kattintással:

 

 

Harmadik rész – kattintással: