Hősök, mártírok, áldozatok és történelmi személyiségek – száz év távlatából

Fotó: Thaler Tamás

engfilm_cover001_9243.jpg
Hősök, mártírok, áldozatok és történelmi személyiségek – majd valamennyinek a hősök csarnokában lenne a helye –, ha meglenne még az ország, amelynek határait oly sokáig tudták a többi katonával védeni:

engfilm01tisza.jpg
Tisza István miniszterelnök az uralkodó felszólítására száz éve nyújtotta be lemondását, majd a frontra ment harcolni. Jó egy évvel később, az őszirózsás forradalom idején, budapesti otthonában ölték meg.
engfilm02horthy.jpg
Horthy Miklós, aki 1917. május közepén Otrantónál tudott győzni az Adriai-tengeren.
engfilm03kovess.jpg
A Belgrádba 1915-ben bevonuló Köves Hermann 1917 augusztusában Bukovinát foglalta vissza az oroszoktól.
engfilm04kratochvil.jpg
Kratochvil Károly az olasz fronton, Isonzónál volt képes diadalt aratni – ugyancsak száz esztendeje.
Horthy, Kövess, Kratochvil – valamennyien a Katonai Mária Terézia Rend 1917-es kitüntetettjei.
engfilm06esterhazy.jpgengfilm07tiso.jpg
Végül gr. Esterházy János felvidéki magyar politikus, akit ugyanabból a paragrafusból kiindulva, viszont koholt vádak alapján ítéltek halálra, mint politikai ellenfelét, az első világháborúban tábori lelkészként szolgálatot teljesítő Jozef Tisot, az önálló Szlovákia megteremtőjét, akin 1947-ben a halálos ítéletet végre is hajtották.

Ellentmondásokkal teli személyes életpályák – mai tanulságokkal.

A továbbgondolás jegyében szervezett klipvetélkedő-indító Aspektus-vitaest külföldi vendége Szergej Nyelipovics orosz történész – Moszkva Balasiha Önkormányzata Levéltári Osztályának a vezetője volt.

Szergej Nyelipovics elmondta, hogy kétmillió katonáját elveszítve 1916 őszére az orosz hadsereg végül képtelennek bizonyult összeroppantani a központi hatalmak haderejét. Ausztria-Magyarország és Németország hadosztályai, valamint az oszmán és bolgár csapatok sikeresen álltak ellen és az antant oldalán beavatkozó Romániát is legyőzték. Ezért aztán az Orosz Birodalom számára ekkor a győzelem legalább annyira ködbe veszőnek tűnt, mint 1914-ben. Ráadásul az 1916 végén Németország részéről megfogalmazott békeajánlatok – a háborús konfliktus összes többi résztvevőjével összehasonlítva – főként Oroszország számára voltak kedvezőek, hiszen nem tartalmaztak olyan elemeket, amelyek az orosz állam szuverenitását kikezdték volna. 1916 novemberében a központi hatalmak részéről a lengyel függetlenség elismerése még az antant győzelme esetén is azzal a következménnyel járt volna, hogy Oroszország határai nyílt vita tárgyává válnak. Nyilvánvaló lett ekkor, hogy az Orosz Birodalom se a háború győztes, sem pedig vesztes befejezése esetén nem lesz képes határai között megőrizni Orosz-Lengyelországot. Egyik fő oka volt ez az első, az 1917-es februári forradalom kitörésének, amely egyébként katonai hatalomátvételnek indult. A főváros helyőrsége kiállt Pétervár ellátással elégedetlen, zúgolódó lakossága mellett, máskülönben a rendőri erők könnyedén elbántak volna a felszínre tört, addig lappangó elégedetlenséggel. Ráadásul a hadsereg felső vezetése, így a frontparancsnokságok is mindent megtettek annak érdekében, hogy a cárt megfosszák hatalmától, sőt még a letartóztatásától sem riadtak vissza.

Ennek a katonai puccsnak valamennyi résztvevője, így a liberális ellenzék is úgy gondolta: arra, amire a cár alkalmatlan volt, ők majd képesek lesznek, vagyis nekik sikerülni fog a háborút győztesen befejezni. Egyik vezetőjükről, Gucskovról, az Ideiglenes Kormány hadügyminiszteréről gucskovi tisztogatásnak keresztelték el az orosz hadsereg vezetői jelentős részének a lecserélését. 500 vezető beosztású orosz tiszt kapott 1917 tavaszán útilaput a talpa alá. Nyáron pedig megindították a később a szovjet történetírásban inkább Kerenszkij-offenzívaként elhíresült, de valójában Bruszilov tábornok vezette hadműveletet.

Tefner Zoltán, a Corvinus Egyetem tanára úgy látja, hogy miután az idős Ferenc József 1916. november 21-én meghalt, és beiktatták az új uralkodót, IV. Károlyt, váltás történt a diplomáciában, valamint a belső politikai viszonyokban. Az új közös külügyminiszter, Ottokar Czernin valamikor a Belvedere-csoport egyik prominens alakja volt, és a Szarajevóben meggyilkolt régi trónörökösnek a eszméin és tervein nevelkedett. Egy egészen új, a béketapogatózás politikája veszi kezdetét a Monarchiában. Czernin megpróbálta elérni, hogy a németek állítsák vissza Belgium függetlenségét és adják oda Elzász-Lotharingiát a franciáknak, amit 1870-ben elfoglaltak. Erről a németek hallani sem akartak, miközben a hadseregek teljesen ki voltak merülve. Hamarosan leváltották Luigi Cadornat, az olasz vezérkari főnököt. De a Monarchiában is teljes vezetői csere zajlott le. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök, a háború egyik elindítója, aki rendkívül erőszakos és dinamikus személyiség helyett egy erdélyi-szász, a mérsékelten magyarbarát Artur Arz jön,  aki később, majd az 1930-as években Budapesten hal meg. Egészen más politika vette tehát kezdetét a hadseregben  is - jelentette ki Tefner Zoltán.

Balla Tibor alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum osztályvezetője szerint a központi hatalmak szempontjából 1917 még mindenképpen az eredményekről szól. A háború menetében ez a legeredményesebb év a számukra, hiszen az olasz fronton a legnagyobb horderejű hadjárat, a caporettói áttörés sikeres volt. Kellett hozzá a németek segítsége,  de ha a konkrét számokat nézzük, akkor az áttörést végrehajtó 37 osztrák-magyar hadosztállyal szemben 41 olasz volt védekezésben. A hadjárat során alkalmaztak egy a németek által kitalált új taktikát, miszerint nem szükséges megostromolni a hegy tetején kiépített állásokban ülő ellenséget, hanem egyszerűen előre kell törni a völgyekben, a hátunk mögött hagyva bekeríteni őket, utána úgyis maguktól meg fogják adni magukat. Aztán gyorsan kiérve a hegyek közül és a Pó-síkságon előretörve a Tagliamentóig, a kitűzött célig kell előrenyomulni. Hogy végül  ebből a Piave lesz, arra 1917-ben  még senki sem számított – mondta Balla Tibor.

Szergej Nyelipovics szerint Bruszilov egyike volt azoknak, akik egy nagyszabású, új, általános orosz támadás hívei voltak. Ezt a tervét már 1916 decemberében megosztotta a főparancsnoki funkciót ellátó orosz uralkodóval. 1917 tavaszán aztán Bruszilov módosított az eredeti terven, mivel úgy gondolta, hogy egyetlen csapással fel lehet szabadítani Romániát, térdre lehet kényszeríti Bulgáriát, szét lehet zúzni Ausztria-Magyarországot és békekötésre lehet kényszeríti Németországot. Ez a terv viszont teljesen elrugaszkodott a valóságtól és nem számolt a valódi erőviszonyokkal.

Gecse Géza megjegyezte, hogy Szergej Nyelipovicsnak mintha nem lenne hízelgő véleménye Bruszilov tábornokról, miközben a nemzetközi szakirodalomban az terjedt el, hogy mind a Wermacht, mind a Vörös Hadsereg az ő első világháborús tapasztalatait hasznosította sikerrel a második világháború során.

Szergej Nyelipovics úgy gondolja, hogy Bruszilov 1916-os offenzívájának ötletét a franciák 1915-ös őszi hadműveleteiből merítette, vagyis nem volt benne semmi eredeti. Mind az 1916-os, mind az 1917-es Bruszilov-terv arra számított, hogy Ausztria-Magyarország bele fog pusztulni az oroszok támadásába, viszont tévedett – egyrészt az ellenfél erejét becsülte alá, de azt sem vette észre, hogy 1914 óta a háborúban alkalmazott módszerek megváltoztak. Amennyiben ugyanis az ellenség meghátrált, akkor a közben megerősített és előkészített hadállásokba húzódott vissza. Ezzel az 1917-ben támadóként fellépő orosz hadseregnek is szembesülnie kellett. Az 1916-os esztendőtől eltérően a központi hatalmaknak 1917-ben sikerült néhány ellencsapást is mérniük az orosz erőkre. Ilyen volt az orosz vonalak áttörése Tarnopol térségében. A Dvina folyótól a Fekete-tenger partvidékéig kiterjedő orosz hadművelet félmillió orosz áldozata hiábavalónak bizonyult, hiszen a kitűzött célt nem tudta elérni. Másrészt a hadsereget a politika a saját céljai érdekében kezdte el használni, vagyis nem az számított immár, hogy valójában mire képes a hadsereg, hanem hogy a külvilág eseményeit a különböző politikai mozgalmak miként képesek értelmezni. Riga elestét követően például Kerenszkij miniszterelnök hadsereg-főparancsnokká nyilvánította magát. A hadseregben a parancsnokokat ettől kezdve a katonák választották, akik forradalmi katonai bizottságokat alakítottak.

Tekintve, hogy a hadseregben a katonák bizalma a régi tisztekben megingott, ezeknek a bizottságoknak bizonyos konszolidáló szerepük volt. A forradalmi katonai bizottságok hamarosan rendkívüli felhatalmazásra is szert tettek és a hadseregen belül legjelentősebb hatalommá váltak. A hadseregben hamarosan nemcsak az tudatosult, hogy a háborúból lehetetlen a háború eszközeit felhasználva kilépni, hanem a hadsereg mérleg-szerepe is: az, hogy a különböző politikai erők közötti kötélhúzást is el tudja dönteni. A katonák olyan parancsnokokat választottak maguknak, akiben meg tudnak bízni. Végül a mellé a politikai erő mellé tették le a voksukat, amely békét és földet ígért nekik, mint például ősszel a bolsevikok. Duhonyin, az új vezérkari főnök ugyan egy hétig próbálta titkolni, hogy mi történt Péterváron, de tovább neki sem sikerült.

Tefner Zoltán az Osztrák-Magyar Monarchiában az 1917-es év folyamán határozott lépéseket fedezett fel, hiszen a közös külügyminisztert, Burián Istvánt leváltották, akiről sokan állítják, hogy Tisza „meghosszabbított keze” – ami – szerinte – részben igaz, részben nem. Az év közepére viszont Tiszát magát is leváltják, amikortól kezdve a magyar miniszterelnökök sorában nagy fluktuáció indul el, ami eltart egészen Wekerléig, vagyis 1918-ig. 1917 pedig meghozza a nagy változást, hiszen Pétervárott a bolsevikok átveszik a hatalmat!

Szergej Nyelipovics szerint a bolsevik forradalom után Oroszországban kialakult polgárháború más perspektívát adott az eseményeknek, hiszen a világháború következtében nemcsak az emberélet vált értéktelenné, hanem az ember mint individuum is. A polgárháború viszont a világháborúnál is kegyetlenebb, ezért természetes, hogy több áldozata van, mint a „hagyományosnak” számító háborúknak.

Ami a bolsevik forradalom katonai szempontból való értékelését illeti, Szergej Nyelipovics szerint a háborúból való kiválás békés módja győzedelmeskedett 1917 őszén. Oroszország a végletekig elkeseredett. Ha a forradalmi katonai bizottságokban megfogalmazott uralkodó véleményre vagyunk kíváncsiak, a következőképpen jellemezhető: elítéljük az erőszakos bolsevik hatalomátvételt, de támogatjuk a hatalmat, mivel az országban nincs másfajta hatalom – jelentette ki Szergej Nyelipovics.

Balla Tibor megjegyezte, hogy az osztrák–magyar csapatok (igaz, német segítséggel, hiszen erre 1917-ben már szükségük volt) felszabadították Bukovinát. A hadtörténész alezredes hangsúlyozta, hogy az összes nagyobb hadjáratban vagy áttörésben, így Gorlicénél, Caporettónál, de a román hadjáratban részt vettek a németek. Az ő segítségük, tapasztalatuk és fegyelmezettségük, haditechnikájuk nélkül - Balla Tibor szerint - a Monarchia hadserege bajban lett volna.

Gerő András, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének vezetője szerint az első háborúnak a magyar emlékezetkultúrában fontos újdonsága, hogy – miután tömegeket fogott át – demokratizálódott. Több százezer ember halt meg és sebesült meg, mint ahogy Európa-szerte is milliószámra haltak meg és sebesültek meg emberek, ami családi vonatkozásban még több embert, vagyis milliós nagyságrendet jelentett. A családfő vagy a fiú elvesztése mindenütt családi tragédiának számított, vagyis a háború immár nem nemes urak vagy a rendek egymás közti civakodása, hanem tömegélmény, amiből logikusan következett, hogy az egyszerű katonát is piedesztálra kellett állítani. Nem egyszerűen a tiszteket, hanem a csukaszürkébe bújtatott katonákat, akikből 1917-re már több százezren meghaltak. Már 1915-ben megfogalmazódott, hogy állítsanak emléket ezeknek az embereknek. Minden településen az onnan bevonult és fegyver által elpusztított katonáknak ezért emlékművet állítottak, amit törvénybe is foglaltak 1917-ben.

Az önálló Szlovákia első államfője, megteremtője, Jozef Tiso, még Tiszó Józsefként résztvevője volt az első világháborúnak, bár őt sem az első világháborúban nyújtott teljesítménye alapján ítél meg a köztudat, amire reagálva G. Kovács László történész, aki mind Jozef Tiso, mind politikai ellenfele, gr. Esterházy János életútját kutatja, elmondta, hogy Jozef Tiso a galíciai harctéren és Szlovéniában szolgált. 1914 végén megbetegedett és 1915 elejétől már Nyitrára vonult vissza, és itt is érte meg a háború végét. A háború borzalmaival a galíciai hadszíntéren ismerkedett meg, és erről tökéletes magyar nyelvű cikksorozatban számolt be a Nyitra Megyei Szemle című lapban. A szlovákokat ugyanis ugyanúgy, mint a régi Magyarország, vagyis a Magyar Királyság minden más állampolgárát szintén mozgósították, így a szlovák katonák az első világháborúban főként a keleti- és a balkáni hadszínterein, de Olaszországban is harcoltak. A szlovák nemzeti emlékezet, a szlovák történetírás főként áldozatokként tartja őket számon.
Meglehetősen abszurd, hogy gr. Esterházy János mártír politikust, akit ugyanabból a paragrafusból kiindulva, viszont koholt vádak alapján ítéltek halálra, mint politikai ellenfelét, Jozef Tisot, Szlovákiában máig nem rehabilitálták. Martényi Árpád, az Esterházy János Emlékbizottság elnöke ezzel a megállapítással egyetért és abnormálisnak tartja, hogy miközben Szlovákiában Esterházy Jánost a szlovákok többsége ma is háborús bűnösnek tartja, addig mi magyarok hősként tekintünk rá. Martényi Árpád elmondta, hogy apja eperjesi ügyvédként a városi magyar párt vezetőjeként közvetlen munkatársa volt Esterházy Jánosnak – egészen a mártír politikus 1945-ös letartóztatásáig. Esterházy végül is a szlovákiai, előbb a csehszlovákiai nagypolitikában védte a magyarok érdekeit, majd 1945-ös letartóztatását követően a Szovjetunióba vitték, közben távollétében Csehszlovákiában halálra ítélték. Tizenkét évig volt összesen a nagypolitikában: 1933-tól 1945-ig volt a csehszlovák, majd a szlovák parlamentben a magyar érdekek védője, utána tizenkét évet szenvedett bűntelenül Szovjetunió-beli és csehszlovákiai börtönökben – fogalmazott Martényi Árpád.

G. Kovács László történész szerint igazságtalan volt, amit Esterházyval csináltak, hiszen míg Jozef Tisot valóban jogosan állították bíróság elé, hiszen háborús bűnök terhelték a számláját, illetve a lelkiismeretét. Ő volt az 1939 és 1945 között fönnállt szlovák állam legfőbb vezetője, legnagyobb tekintélyű politikusa. Ezen belül erkölcsi tekintélye is jelentős volt, hiszen egyházi emberként, papként nagy hatással volt az erősen vallásos szlovák lakosságra: hitték, amit mondott. G. Kovács László szerint Jozef Tisot felelősség terhelte mindazért, amit Szlovákia a II. világháború alatt tett, beleértve a részvételt a németek Szovjetunió elleni hadjáratában, illetve mindazért, ami Szlovákiában történt, a szlovákiai zsidóság deportálásáért, ami tömeggyilkosságba torkollott, de a szlovák nemzeti felkelés leverését kísérő és azt követő brutalitásokért is. Jozef Tiso és a vezérkara a németek utolsó csatlósa volt, ugyanúgy, mint a nyilas kormányzat. 1945 tavaszán – a nyilasokhoz hasonlóan – ők is Németországba menekültek, és majdnem a kapitulációig kitartottak a németek mellett. Esterházy Jánost ezzel szemben semmilyen háborús bűnnel nem lehet vádolni, és ami alapján elítélték, mindkettő koholt vád volt, egy koncepciós per, hiszen azzal vádolták, hogy magyar irredenta politikusként a szudétanémetekkel szövetkezett, akik a III. Birodalom céljait szolgálták már 1938-ban. Vádolták azzal is, hogy a Hlinka-féle autonomista szlovák párttal is szövetekeztt, vagyis Csehszlovákia szétverésének egyik fő felelősévé tették meg. Emellett elítélték azért, mert úgymond alapvető szerepet játszott a Tiso-féle rendszer kiépítésében és működtetésében, holott Esterházy e rendszer ellenzéke volt!
Mindez filmen - kicsit bővebben - magyarul:

Mindez filmen - kicsit bővebben - angolul:

 

 

 

Szöveg: Aspektus