Kassa – Prága – Budapest


Reiter József – mielőtt az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés Egészségügyi Intézet főigazgató-helyettese lett volna – sem panaszkodhatott arra, hogy egyhangú lett volna az élete. Családi hátterének köszönhetően – bár ő maga már Magyarországon született – erőteljesen kötődik a Felvidékhez, hiszen egész rokonsága kassai. Sőt, nemcsak Szlovákiához, hanem Csehszlovákiához is köze van, hiszen alapszakmáját Prágában tanulta. A Prágai Károly Egyetem Természettudományi Karán lett ugyanis gyógyszerkutató vegyész.

- Édesapám – lemondva a vagyonáról és a csehszlovák állampolgárságról – 1961-ben jött át Kassáról Magyarországra. Én 1967-ben születtem, de valahogy genetikailag hordoztam ezt a kassai létet, amihez az is hozzájárult, hogy kiskoromtól kezdve az összes nyaramat Kassán töltöttem. Szinte ugyanazt a létformát vettem fel, mint a határon túli magyarok és úgy is éreztem magam.

- Reiter Józsefnek több rokona is Kassán lakik, ahol – tudomásom szerint – a Reiter-család „történelminek” számít.

- Foglalkoztam családfakutatással is és van írásos nyoma, hogy 1694-ben már volt Kassán Reiter. Miután nincsenek 1694-nél korábbi anyakönyvek, ez a legkorábbi írásos bizonyítéka a család itteni jelenlétének. Ennél élőbb tradíció, hogy nagyanyám a kassai gimnázium matematika-fizika szakos tanára, nagyapám pedig a kassai közmű főmérnöke, nagyapám testvére pedig a Magyar Hitelbank vezérigazgatója volt. A Reiter-család tehetős volt. Távolabbi rokonaim most is két hatalmas házat is örököltek Kassa belvárosának a főutcáján.

- Amiből annak is következnie kell, hogy 1938 novemberében fogadták Horthy Miklós kormányzót a város főterén…

- Egész pontosan úgy, hogy a mi házunk előtt, a Sas-udvar és Halmi-udvar között fogadták a kormányzót és a fogadó delegációban ott volt Reiter nagyapám is.

- Érte emiatt bántódás 1945 után?

- Mi is rajta voltunk az első ütemben kitelepítendők listáján, teljes vagyonelkobzással. Viszont a nagyapám lábát találat érte, ezért kórházban feküdt. Közben azért a nyugdíját megvonták, a nagyanyámat kirúgták az állásából, a családot pedig megfosztották minden életlehetőségétől. Aztán a kitelepítés 1946-ban hirtelen lezárult és mindannyian ott ragadtak Kassán.

- Azt hiszem, hogy a családból ma Anikó az, akit a Felvidéken mindenki ismer és Önnel egykorú.

- Szerintem Anikót azért ismerik, mert igen aktív, de Flórát, a testvérét is, aki most az MKP, a Magyar Közösség Pártja színeiben indult képviselőjelöltként. Valamikor az Együttélés Ifjúsági Szervezetét alapította és vezette, de ma is tevékeny. Ugyanakkor keresztapám, Reiter Géza például a kassai magyar gimnázium igazgatója volt 10-15 évig, a felesége, Reiter Szonja pedig ott tanított. Egy másik rokonom: Reiter Krisztina először az Együttélésnek, aztán a Magyar Koalíció Pártja kassai szervezetének volt a főtitkára és az állandó mozgatórugója. Ebbe a politikai környezetbe nőttem bele, és mivel a Reiter-család volt a hat család egyike, amelyik szervezte a felvidéki, kelet-szlovákiai, illetve kassai társadalmi életet, Kassán mindig otthon érezhettem magam. 14 éves korom után minden évben csináltak egy kulturális tábort, ahol megismerhettem Duray Miklóst, Tőkés Lászlót, illetve mindenkit, aki a Felvidéken és Magyarországon magyar érzelmű politikus vagy kulturális személyiség volt.

- Gyermekkorára visszatérve: szlovákul mennyire tudott megtanulni, amikor nyaranta Kassán vakációzott?

- Semennyire, mivel teljesen magyar környezetben voltam. 35 évvel ezelőtt egyébként mindig azért vertek meg, mert magyarul beszéltem, és ez mindig ott történt. De tagadhatatlan, hogy mindemellett akkor is lehetett a Felvidéken élni úgy magyarul, hogy bement az ember egy boltba és ha valamit magyarul kért és nem akarták kiszolgálni, a végén mégiscsak kiszolgálták, feltéve ha elég kitartó volt.

- De akkor hogy jött a szláv nyelvek iránti vonzódás, hiszen Reiter József végül mégiscsak Prágában, a Károly Egyetemen „kötött ki”?

- Ez tudatos volt, mivel meg akartam tanulni.

- De miért? Ha az ember egy ilyen közeggel találkozik, akkor többnyire utálkozik és inkább menekül.

- Igen, de nekem az a meggyőződésem, hogy az intelligenciának mindig meg kell tanulni a birodalmi ország nyelvét, ami ez alkalommal Csehszlovákia volt, míg Magyarországon ma ez az angol, amit szintén pont ezért tanultam meg. De mivel Európa közép-európai részén a német nélkül nehezen lehet boldogulni, ezért németül is megtanultam. Szlávul pedig azért tanultam meg, hogy ne maradjon fölényben velem szemben senki, amikor haza megyek, mert Kassát és a Felvidéket a hazámnak tekintem.

- És miért verték meg? Magyarországiakat azért nem volt szokás megverni talán Szlovákiában sem, még kevésbé Csehszlovákiában, legalábbis nekem nem volt ilyen tapasztalatom.
 

- Nekem viszont mások a tapasztalataim. Velem nagyon gyakran kötözködtek. Ennek a még Benestől eredő sovinizmusnak kitörölhetetlen nyoma maradt. Egy olyan félelmet alakítottak ki az egyszerű szlovákokban, sőt az egyszerű csehekben is, hogy Prágában, amikor az Ady Körben volt egy nagyszabású találkozó, és kimentünk a bárba, megittunk egy kólát vagy egy sört a barátaimmal, a szomszéd asztalnál ülők belénk kötöttek. Hiába szóltam nekik, hogy magyarul beszélünk, hagyjatok békén, odajött egy cseh és se szó, se beszéd, pofán vágott, be is tört az orrom. Nagyon furcsa ez a néplélektan! A külvilág számára semmi nem látszik abból, hogy belül adminisztratív módszerekkel, fantasztikus módszerekkel nyomják el a népet, másrészt lélekben aláznak meg azzal, hogy azt mondják, ha nem beszéled a nyelvüket, nem lehetsz sikeres. És azt akartam valahol bizonyítani, hogy ez a kettő se így, se úgy nem igaz. Aki szilárd lelkületű, és biztosan áll a magyar nyelv talaján, azt nem lehet megvezetni. És ha nem hiszi el, hogy neki minden áron szuperül és tökéletesen kell beszélnie szlovákul ahhoz, hogy érvényesüljön, akkor érvényesülni fog akkor is, ha bármilyen akcentusa van. A másik oldalon pedig akkor is tudsz érvényesülni, hogyha a saját kis világodat éled és meg tudod védeni úgy a magyar világban, hogy közben mondjuk, szlovák tenger van. Mondjuk Kassán például ma 2,5% a magyarság, míg 35 évvel ezelőtt még volt 15% volt! Én 1989-ben ott voltam Prágában, amikor egy tüntetés során megvertek egy fiút, aki belehalt a sérülésébe. Engem is beszorítottak és végigvertek a cseh rendőrök, és ott voltam a Vencel-téren is, amikor a százezres tömeg poszlednyije zvonyenyijé-re, tehát „utolsó csöngetésre” küldte a kommunistákat. A legfontosabb élményem az volt, hogy a csehek egymás között azt mondták, hogy már csak mi maradtunk ilyen csapnivaló nemzet: már a lengyelek és a magyarok is felkeltek, csak mi hagyjuk magunkat, mi sose merünk semmiért sem kiállni! Álljunk már ki és csináljunk végre valamit! De azért komolyan rettegtek, hogy a rendőrökkel beléjük lövetnek.
  

- Hová tehetjük a szlovákkérdést 1989 után?

- A magyar elit, amely a két háború közötti időszakot megélte, azt gondolta, hogy szerencsésebb, ha megmarad Csehszlovákia. Pedig ott mi nem voltunk tényezők! Szlovákiában viszont erős tényezők lehettünk volna, ha nem szalasztjuk el ezt a lehetőséget. Másoddiplomaként 1992 és 1994 között elvégeztem a Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékén a diplomáciatörténetet is. Én hiszek a tárgyalásos megoldásban, de a tárgyalásoknak nem szabad arról szólniuk, hogy mi feladunk mindent! Mindenki határozza meg, hogy mi a célja. Itt ez lehetett volna az, hogy a magyar közösség olyan státuszt érjen el, amilyet 1918-ban megígértek neki.

- Reiter József mikor tért vissza Magyarországra?

- 1992-ben fejeztem be Prágában az egyetemet és akkor jöttem haza.

- Ekkor következett az Állami Vagyonügynökség?

- Az én édesapám az Angol Királyi Akadémia rendes tagja, egy nemzetközi hírű kutató vegyész volt. Én Prágában is találkoztam olyan egyetemi tanárral, akiről azt mondták, hogy kiváló ember, de azért az apja az igazi! Ekkor határoztam el, hogy nem akarok az apám nyomdokában a „kis Reiter” lenni! Mivel komoly volt az érdeklődésem a nemzetközi kapcsolatok, a diplomácia iránt, belefogtam a Közgazdasági Egyetemen ebbe a másoddiplomás képzésbe. És közben, hogy a gyakorlati életet is megtapasztaljam, és el tudjam magam tartani, elmentem az Állami Vagyonügynökséghez, mégpedig úgy, hogy becsöngettem, egy napig teszteltek, mindenféle pszichológiai, 460 kérdéses kérdőívet kellett kitöltenem és végül azt mondták, hogy jó, van-e kedvem az egyik ügyvezetőnél személyi titkárnak lenni? Így kerültem oda, ami két évig tartott. Közben lediplomáztam. Utána, ha címszavakban kell fogalmaznom, voltam egy szlovák-magyar cég magyarországi képviselője, tehát a második munkahelyemen már tudtam hasznosítani azt, hogy beszéltem a cseh és a szlovák nyelvet. Azóta viszont – nem. 1996-tól a Reanal Vegyszergyárban lettem előbb logisztikai igazgató, amit egyesítettek az értékesítéssel. Voltam gazdasági igazgató egy építőipari cégnél, majd ügyvezető egy 640 lakásos építőipari beruházáson, azután lettem a Herz Szalámigyár gazdasági vezérigazgató-helyettese. Ezt követően pedig egy fejvadász cég Dubaiba kiközvetített egy megaprojektre. Dubaiból hazakerülve pedig – amikor a kórházak állami átvételére sor került – felkértek arra, hogy legyek az állami átvételi bizottság egyik tagja. Aztán szinte azonnal vezetőnek neveztek ki és utána már majdnem automatikusan kerültem az államigazgatásba a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség és Szervezetfejlesztési Intézethez. Majd visszakerültem a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőhöz, amivé az Állami Vagyonügynökség lett, és az ottani kontrolling cégnél több mint egy évig ügyvezető igazgató voltam. Ezt követően, három éve kértek fel a GYEMSZI-ből, hogy legyek főigazgató-helyettes, a Térségi Menedzsment Főigazgatóságnak a főigazgató-helyettese. És amikor átalakult a GYEMSZI az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés Egészségügyi Intézet főigazgató helyettese lettem.

Gecse Géza

Az interjú eredeti helyén, a Felvidék.Ma portálon 2015. október október 27-én jelent meg – kattintással:

 

Főmenü: