Klip és történelem, avagy ’Száz év tükrében a nagy háború 1916-2016’


Ezzel a címmel hirdet történelmi ismeretterjesztő klipvetélkedőt az ELTE BTK Új- és Jelenkori Történeti Tanszékén működő Aspektus. Gecse Géza, az Aspektus témafelelőse a május 23-i nyitórendezvényen elmondta, hogy Ősz Gáborral, a Petőfi Sándor Gimnázium és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárával az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen éppen azért kezdtek közösen az idei év februárjában egy kurzust, mert mindketten kíváncsiak voltak, miként sikerül hasznosítani a két évvel ezelőtti vetélkedőkben felhalmozott tapasztalataikat. Gecse Géza a 2014-es klipvetélkedőben részt vevő középiskolás tanár kollégák tapasztalataira is kíváncsi volt, ezért Ősz Gábort arra kérte, foglalja össze a velük folytatott műhelybeszélgetés tanulságait.


Ősz Gábor:

– Az 1914 és 1945 közötti időszakkal foglalkozó szemináriumi csoportunkban a globalizáció problémáit az I. világháborúra összpontosítva próbáltuk végigkövetni, és felajánlottuk, hogy azok a hallgatóknak, akik szívesen készítenek egy a témába vágó klipet, a szemináriumi dolgozatuk karakterszáma a fele lehet a többiekének. Összesen négy hallgató vállalkozott a feladatra. Gimnáziumi tapasztalataim is arról árulkodnak, hogy az I. világháború annak ellenére, hogy érdekesnek számít, a mai fiataloktól viszonylag messze van. Ennek több oka közül az egyik, hogy az I. világháború már a szülők, nagyszülők korosztálya számára is távoli emlék. Ezért ha hagyományos módszerekkel próbáljuk meg átadni a tananyagot, az többnyire unalomba, sőt utálkozásba fullad. Ám ha az ember formabontó módon tesz kísérletet erre, jó esélye van rá, hogy a gyerekek érdeklődését felkelti. Az egyik ilyen lehetőség ezt terepen megpróbálni, amiről a Rákóczi Szövetségnek kifejezetten jó tapasztalatai vannak. A megvalósulásról egy nálam sokkal avatottabb kollégám beszél.

Gecse Géza ekkor a két évvel korábbi klipvetélkedő feltételeinek kidolgozásában részt vevő, a Szent Margit Gimnáziumban tanító Lados Balázst kérte a mikrofonhoz.

Lados Balázs:
– Hat éve vezetek túrákat a Rákóczi Szövetségnél, de nem én vagyok az első, hiszen a kezdeményezés körülbelül 18 éves hagyományra tekint vissza. Krakkó környékére szervezett kirándulásaink során Przemysl környékére, Limanovába és Gorlicébe szoktunk ellátogatni. Katonai temetőket keresünk fel, illetve Przemyslnél az erődöket, de szerveztem olyan túrát, amely báró uzsoki Szurmay Sándor tábornok hadszíntéri tevékenységét próbálja meg feltárni: a Ciróka-völgyben az Uzsoki-hágó környékére szoktunk ellátogatni. Odafelé utazva az autóbuszon idézeteket olvasunk fel a Magyar katona a Kárpátokban című könyvéből, miközben földrajztanárként a terepet is bemutatom. Bárkinek ajánlom, aki ilyen túrákat vagy kirándulásokat szervez, hogy felvidéki útjaiba illesszen hasonló elemet is. A Szepességhez viszonylag közel van ugyanis például a lengyelországi Gorlice vagy Limanova, de nem csak e két magyar szempontból fontos, I. világháborúval kapcsolatos hadszínteret, hanem a II. világháború során jelentős szerepet játszó Árpád-vonal különböző állásait is meg lehet látogatni – Kárpátalján. Az olaszországi, a velencei kirándulások kifejezetten kedveltek, amelyekbe be lehet iktatni Doberdó környéki temetőlátogatásokat. Ha Erdélybe utazunk, az Úz völgyében vagy a Gyimesekben fönt például a Sebő Ödön zászlóalja által ásott lövészárkok ma is megtalálható a Pogány-havasokban. Minden további nélkül egy egész osztályt be lehet ültetni egy ilyen lövészárokba, és ha ekkor magyarázzuk el, hogy itt mi történt, egészen másképpen hangzik, mint ha az iskolai órán, térképen próbálkoznánk ugyanezzel. A Tömösi-szoros környékén ma is megvan a kerci német katonai temető, de az Ojtozi-szorosban is kiváló tanórákat lehet tartani, ahogy azt számtalanszor ki is próbáltuk. Utazási irodáknak is vannak ilyen programjai, az idén például Bíró László püspök úr vezet egy vonatutat a Misszió Tours keretében Przemyslbe. A Rákóczi Szövetség bárkinek szívesen segít e programok lebonyolításában.

Ősz Gábor:

– A klipek esetében sokféle megoldásról és ötletről beszéltünk, de hallgassuk meg Száray tanár urat, miként tudja összegezni a két évvel ezelőtti kezdeményezés tapasztalatait?


Száray Miklós:

– Csatlakoznék ahhoz a gondolathoz, hogy a gyerekeket nagyon nehéz motiválni. Valóban, számukra a világháború az időbeli távolság miatt ugyanolyan tananyag, mint a többi. Ennek következtében az érzelmi kötődések, a közvetlen családi kapcsolatok az időbeli távolság miatt már nehézkesebbek. Segítséget abban kellene adni a most induló vetélkedő során is, hogy olyan témákat javasoljunk a gyerekeknek, amelyek közel állnak hozzájuk, amelyeket meg tudnak valósítani. Maga a technika nem okoz számukra problémát, maga a műfaj nem jelent gondot. A történelemtanítás tekintetében a vetélkedő oldhatja ezt az időbeli távolságot. Igaz, hogy a diákok dédszüleik vehettek részt a nagy háborúban, ahogyan nekem a nagyapám. Már hozzám képest is két nemzedék a távolság. Azt ajánljuk, családjukat, kisebb, szűkebb közösségeiket kérdezzék. Vizsgálják, hogyan él emlékezetükben a világháború, hiszen nincs olyan település, ahol ne lenne világháborús emlékmű, nincs olyan család, ahol valamilyen kötődést ne fedeznének fel, ha elmélyednek a múltban. Arról is lehet készíteni egy klipet, hogy ennyi nemzedék távlatában milyen a hatása a világégésnek, hogyan jelentkeznek a világháború következményei, s persze azt is fel lehet dolgozni, hogy mindez bizony már feledésbe merült. Természetesen vannak a diákok között, akik még mindig érdeklődnek a hadtörténet iránt, vonzódnak a különböző fegyverekhez, ezért számukra ezek története is érdekes lehet. Az a tapasztalatom, hogy témákat kell a gyerekeknek javasolni. Tényleg nehéz a motiválás: amikor ma a diákjaimnak a fakultáció befejezésekor jeleztem, hogy van például ma egy ilyen lehetőség, bizony nem csillant föl a szemük, hiszen jön a nyár. Konkrét ötleteket kell tehát felvázolni, olyanokat, amelyeket képesek megvalósítani. Erre tavalyelőtt is sor került, ezt kellene erősíteni most is.

Ősz Gábor:
– A különböző kliptémákkal kapcsolatban elég sokat beszélgettünk, jó néhány ötlet felmerült. Ha nem hagyományos technikákkal próbálkozunk, hanem megpróbáljuk a történelmet a maga abszurd vagy fonák módján megvizsgálni, beindulhat a diákok fantáziája. Az egyik a klasszikus, ami talán még a fiatalság érdeklődését is felkeltheti, a Švejk című könyv, illetve annak a folytatása. A Švejk cselekménye közvetlenül 1916-ban, a Bruszilov-offenzíva előtt ér véget, viszont Karel Vanek megírta a folytatást Švejk az orosz fronton, illetve Švejk az orosz fogságban címmel. Nagyon jó kliptéma lehet Švejket akár a térképen, akár a filmben utaztatni, bejáratni vele azt a világot, amire 1916-ban a Monarchia valamelyik katonájának módja volt. A történetnek az az érdekessége, hogy Hašek állandó szerzőtársa, Jozef Lada közvetlenül az alapmű megírása után elkészítette ennek a képregény-, illetve rajzos változatát továbbgondolva a történetet egészen az 1916-os év végéig. A történelemhez az irodalommal is kapcsolódhatunk. Igaz, ez sok munkát igényel, de elég sok olyan mű van, aminek a stílusát, ha a gyerekek megismerik, meg is szeretik, s ekkor érdeklődés támadhat bennük innen szemlélni a témát. Ilyen szöveg Komárominak a Császári és királyi szép napok Bécsben című műve vagy Farkas Pál Önkéntes című munkája, ami jelenleg már harmadik kiadásban jelenik meg. Ha a gyerekek végigolvassák, könnyesre nevetik magukat. A gyakorlatból beszélek: saját csoportjaimban ezt kipróbáltam, s amikor idén átvettem egy 11. osztályt, az volt az első kérdés: ugye nálunk is kötelező olvasmány lesz az Önkéntes, mert már híre ment, hogy az milyen vicces, és mi mindent lehet vele csinálni! Ha valaki a dolognak a balladisztikus részével szeretne foglalkozni, megtalálja Dombi Kiss Imrének a Pokoljárásom vagy például Somogyvári Gyulának a Virágzik a mandulafa, a Ne sárgulj, fűzfa!, És Mihály harcolt trilógiája. Ezek megrendülést válthatnak ki, sokféle érzelmet mozgósítanak. A Fölszállott a páva vetélkedőnek köszönhetően a népdal talán megint népszerűbb. Ha meghallgatjuk az első világháborús dallamokat, kiderül, hogy miről is szólnak ezek az első világháborús dalok. A klip aláfestőjébe akár filmet is szerezhetünk arról a bizonyos doberdói harctérről, arról a bizonyos gránicról – döbbenetes ereje lehet ennek a képnek. A művek között harminc-ötven olyan irodalmi alkotáshoz férhetünk hozzá, amelyek kiválóan alkalmasak egy-egy klip alapforgatókönyvének az elkészítésére. A szemináriumon is volt arról szó, hogy a YouTube klipkészítő programjával mi mindenre képes bárki. Ez mindenki, még a technikailag legképzetlenebb számára is elérhető. Végezetül: különösen a hadtörténet iránt érdeklődőknek lehet érdekes az, amit főként az olasz s a német modellező cégek produkáltak. 1:35-ös léptékben elkészítették az első világháborús katonatípusokat, technikát és felszerelést. Ezeket szintén föl lehet használni a klipkészítésben. Szintén jó mankónak bizonyulhat (ami nekünk a Petőfi Sándor Gimnáziumban könnyű, mert mi a Vár alatt vagyunk, és így a Hadtörténeti Múzeumba felérni nem több 20 percnél): ha valaki szán időt arra, hogy elmegy a múzeumba, kér egy fotóengedélyt, megnézi ezt a nagyon szép kiállítást, akkor utána ennek hatására garantáltan további ötletei lesznek. Ily módon immár a bőség zavarával küzdhet.

Gecse Géza:
– A felhíváshoz igyekeztünk saját példamutatással is kedvet csinálni. Amikor a múlt pénteken megnyílt a Hadtörténeti Múzeumban az I. világháborúról szóló kiállítás, készítettünk róla egy összefoglaló klipet, amit közben fel is tettük a facebook-oldalunkra 4 perc 6 másodpercben. A következő szemeszterben Gáborral egy nap az egyetemen (talán kedd délután 4 és 6 óra között) segítünk abban a gyakorlatban, hogy a YouTube szerkesztőprogramjával hogyan szerkeszthetünk klipeket. Nyilván van, aki közületek jobban tudja, mint én, de talán nem mindenki. Lesz tehát egy olyan nap a héten, amikor ebben kap segítséget, aki igényli. (Ezt az elmúlt szemeszterben nem tudtuk megoldani Gáborral, mert nem jutott rá időnk.) Ami fontos különbség a két évvel ezelőtti klipvetélkedő feltételeihez képest: most nem 4 és 5 perc közötti klipet kérünk december 31-ig, amit akár holnap is beküldhet, hanem 2 és 4 perc közöttit. Észrevettük ugyanis, hogy amikor 4 és 5 perc közöttieket kértünk, nem volt, aki 4 percesnél hosszabbat küldött volna be. Láttátok a világ keletkezéséről szóló, több mint 2 millió megtekintést nagyon rövid idő alatt elérő, szerintem kiváló (egyébként amerikai diák által készített) összefoglalót? Az egy iskolai házi feladatnak a terméke! Ezt is feltettük az Aspektus facebook-oldalára, hiszen ideálisnak kínálkozott klipnépszerűsítő vitaindítónk reklámozására. A mostani klipvetélkedő egyébként nem különbözik a két évvel ezelőttitől szinte semmiben, hiszen az 1916-os esztendő a 2016-os év tükrében számunkra olyan szempontból érdekes, hogy ad vonatkozási pontokat. És azt tudjuk, hogy a világháború során az 1916-os esztendőt lehet úgy tekinteni, mint a Monarchia erejének a „megroppantását”. Valójában nem a Monarchia számára jelentett ez kudarcot főként, hanem sajátos módon az ekkor átmenetileg győztesnek számító Oroszországnak, hiszen 1916 decemberére kiderült: a cár politikailag teljes akcióképességét elveszítette. A szentpétervári udvarban olyan állapotok uralkodtak el, amelyek korábban az egész Orosz Birodalom története során legfeljebb Rettegett Iván halála után következtek be. Egyébként az orosz állam történetében vannak olyan periódusok, hogy az állam szinte már-már megsemmisül, elképesztő állapotok uralkodnak el, amikor nem lehet tudni, mi fog ebből kibontakozni. Viszont az orosz állam gerincének a megroppanása sajátos módon a magyar államnak, a magyar törekvéseknek az elbizonytalanodását is eredményezte, hiszen a 19. század második felében – nem tudom, hogy Gerő tanár úr mennyiben ért ezzel egyet – ha a magyarokat valamivel föl lehetett paprikázni, akkor azok az oroszok voltak. 1914-ben azért vonultak olyan vidáman harcba a magyarok, mert az oroszok álltak a front túloldalán. Amint az orosz veszély eltűnt, a magyar törekvések is ellanyhultak. 1918-ra eljutunk oda, hogy ennek a veszélyérzetnek az eltűnése is hozzájárult valószínűsíthetően azokhoz az állapotokhoz, amelyek akkorára kialakultak. Hogy látja ezt Gerő tanár úr?

Gerő András:
– A magyar politikai kultúrában az oroszellenességnek annyiban hagyománya van, hogy amikor a modern magyar nemzettudat kialakult a 19. század első harmadában, akkor a cári birodalom veszélyként jelent meg a magyar liberális reformellenzék számára. Azt gondolták, hogy az orosz medve ráül a térségre, amelyben ők döntően pánszláv veszélyt láttak, azt gondolták, hogy Oroszország támogatni fogja azt, hogy a magyarok körül pánszláv gyűrű jöjjön létre. Ilyen nagy pánszláv egység soha nem jött létre, de a veszélyérzet ettől függetlenül létezett. A pánszlávizmus mellett az oroszok a cári birodalom autokratikus jellege miatt is mint veszélyforrás jelentek meg. Ráadásul a cári hatalom fenyegető mivolta 1849-ben visszaigazolódni látszott, hiszen az oroszok Magyarországon segítettek leverni a szabadságharcot, amit a korabeliek inkább önvédelmi háborúnak, mintsem szabadságharcnak hívtak. És kétségtelenül igaz, hogy utána a magyar nemzettudatban ott volt egy sajátos vágy, hogy 1849-ért fizessünk vissza, csapjunk oda az oroszoknak! És amikor nyilvánvaló lett, hogy a szerbek mögött az oroszok állnak, és kitört az I. világháború, ez az emocionális felhajtóerő: tehát hogy most végre oda lehet vágni az oroszoknak részben a szerbeken keresztül, részben pedig direkten – ott volt a magyar lelkekben és a magyar agyakban. Néztem ezeket az I. világháború elején készített propaganda-színdarabokat, amelyeknek valóban propagandacéljuk volt, de valójában magánemberek írták magánszínházaknak, ráadásul magánmegrendelésre. Vagyis valójában piaci alapon működött a dolog, mivel a mondandó eladhatónak bizonyult. Ezekben a történetekben mindenütt az oroszok a rossz emberek, sőt még az is bennük van, hogy a magyar katona, ha eljut Oroszországba, fölszabadítóként fog eljutni, mert fölszabadítja a lengyelt – aminek eleve volt egy pozitív érzelmi üzenete Magyarországon –, sőt fölszabadítja az oroszországi zsidókat is. Ezért aztán különösen a magyar zsidók még nagyobb lelkesedéssel mehettek az orosz ellen harcolni!


Gecse Géza:

– 1916-ra az orosz államapparátus teljesített. 1914-ben úgy minden harmadik katonának, akit kizavartak a frontra, volt fegyvere. Bizonyos források szerint sokkal, de sokkal hamarabb kijutottak a frontra, mint ahogy bárki is számolt ezzel a háború kezdetén. A Bruszilov-offenzíva 1916 júniusának elején azt jelenti, hogy Gucskov ténykedésének köszönhetően az orosz társadalom megszervezése és mozgósítása segítségével az orosz ipari hátteret is sikerült megteremteni. Ez hozzájárult egy ilyen offenzíva kivitelezéséhez. Az offenzíva egészen 1916 szeptember végéig tartott, amire Pollmann Ferenc azt mondta nekem, hogy ez közismert. Nem hiszem, hogy ez valójában a magyar publikum számára az lenne.

Pollmann Ferenc, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum vezető munkatársa:
– Nehéz megítélni egészen pontosan, hogy a művelt átlagolvasó mennyit tud róla. Általában az I. világháború történetéről viszonylag keveset. Ennek okai szerteágazóak. Amire Gecse úr utalt, elsősorban szigorú értelemben vett hadtörténeti, stratégiai szakmai kérdés volt. Tudniillik ő arra kérdezett rá, hogy mennyire közismertek a Bruszilov-offenzíva katonai tapasztalatai: milyen elgondolások érvényesültek, miért sikerült ezeket kezdetben és miért nem sikerült teljes egészében végrehajtani az oroszoknak. Én erre feleltem azt, hogy mindez szakmai körökben közismert. Általában el lehet mondani, hogy az I. világháború keleti frontja iránt a nemzetközi szaktörténészek hosszú időn keresztül viszonylag kevés érdeklődést tanúsítottak. Most a centenárium kapcsán e téren is van változás, most már nem csak a nyugati front és a Gallipoli hadjárat áll az érdeklődés középpontjában. Így azután az utóbbi 5–6 évben megjelentek alapvető fontosságú munkák a kárpáti téli csatáról, a gorlicei áttörésről vagy éppen néhány évvel korábban a Bruszilov-offenzíváról is. Ezzel együtt azonban magyar nyelven nem nagyon lehet olvasni erről túl sok mindent; csak a szakemberek ismerik, hogy mi és hogyan történt a Bruszilov-offenzíva folyamán.

Gecse Géza:
– Azt sem tudják egyébként, hogy a Gallipoli-offenzíva alapvetően azért indult meg, hogy az oroszok számára folyosót biztosítsanak a szövetségesek felé, amit még a történelem iránt érdeklődők sem tudnak.

Pollmann Ferenc:
– Általánosságban el lehet mondani, hogy az I. világháború stratégiai céljairól valóban nem tudnak semmit az olvasók Magyarországon – a szakembereket leszámítva. Galántai József már jó néhány éve meghalt, és az ő általános I. világháború története volt hosszú időn keresztül szinte az egyetlen hozzáférhető, a nagyközönségnek írott szakmunka.

Gerő András:
– Terminológiailag szerintem lehetnénk egy kicsit megengedőbbek. Említette Pollmann Ferenc a nemzetközi szakirodalmat, nemzetközi látószöget. Ha egy angolszász könyvet elővesz az ember, nagyon nagy valószínűséggel ezt „great war”-nak, nagy háborúnak fogják hívni. Mert ez volt a neve akkor, és köztünk szólva Közép-Európában is nagy háborúnak hívták. Még a háború alatt kiadtak ilyen díszkönyveket a nagy háború hősei címmel. De következett a II. világháború, ezért átneveztük a korábbit I. világháborúnak. Azt látom, hogy a nemzetközi szakirodalomban egyszerre létezik az I. világháború mint terminológia és a nagy háború. Arra akarok mindenkit ösztönözni, hogy nyugodtan használja mindkét fogalmat. A nagy háború kifejezést Magyarországon ma nem használják. Ismétlem: használjuk nyugodtan felváltva. Ha az oroszok megtehetik azt, hogy a II. világháborút egyszerre hívják II. világháborúnak és Velikaja otyecsesztvennaja vojnának, ahogy ők mondják, akkor miért ne tehetnénk meg mi is ezt az I. világháború esetében? Az angolszász szakirodalomban is duplikáltan szerepel ez. Tehát terminológiailag azt akarom ösztönözni, hogy az I. világháborút nyugodtan hívjuk nagy háborúnak is, és tegyünk érte, hogy a magyar köztudatban ez rögzüljön. Ez azért is fontos, mert azzal, hogy I. világháborúnak és nem nagy háborúnak nevezzük, olyan, mintha egy kicsit leértékelnénk a dolgot, miközben elképesztő mennyiségű ember halt bele ebbe a háborúba. És ugyan az én ismereteim szerint a magyarlakta területeken 3500-ra tehető nagyjából azoknak az emlékpontoknak a száma, ahol emlékmű, emléktábla, bármiféle vizuális megjelenítés van, ami az I. világháborúra emlékeztet, mégis azáltal, hogy nem a nagy háborúnak hívjuk, ez valahogy kicsit relativizálódik.

Pollmann Ferenc:
– Én azt gondolom, hogy elég sok kiadvány címében szerepel már most, a centenárium kapcsán Magyarországon is a Nagy Háború. Magam is szorgalmaztam, hogy a könyvünket, amit Hajdu Tiborral 2014-ben publikáltunk, az Osiris ilyen címen adja ki, de a kiadónak más elképzelései voltak. Véleményem szerint a Nagy Háború, ha már terminológiáról beszélünk, némileg archaikus. Valóban így nevezték még a két világháború között is általában a szakirodalomban, ám az I. világháború elnevezés már 1914 novemberében felbukkant. Tehát már akkor akadt olyan tollforgató, aki úgy gondolta, hogy nem ez lesz az utolsó ilyen esemény a világtörténelemben. Azon kívül pedig, ha nem használjuk a Nagy Háborút, az nem leértékelés, hiszen ott van a világháború: I. világháború, II. világháború, ami azt jelenti, hogy a világtörténelemben rendkívüli eseményről van szó. Egyelőre nem tudunk többről, bár vannak történészek, akik a világtörténelem korábbi nagy háborúi között is megpróbálnak világháborúkat találni. Akad, aki nem kevesebb, mint hetet tud összeszámolni. Persze mindez nyilván attól függ, hogy milyen kritériumokat állapítunk meg: mikortól tekintünk egy háborút világháborúnak. Lehetséges példának okáért egy háborút világháborúnak tekinteni, ha legalább két kontinensen zajlik, ha legalább a kor nagyhatalmainak a fele részt vesz benne; ha nem csak szárazföldön, hanem legalább még vízen (illetve víz alatt) és/vagy levegőben zajlik, stb. Ennek alapján valóban fel lehet sorolni még a világtörténelemből több olyan háborút, amelyekre ezek a kritériumok ráillenek, mint például a hétéves háború vagy a napóleoni háborúk. Ettől függetlenül általánosságban mégiscsak azt kell mondani, hogy ez a két világháború (az 1914–18-as illetve az 1939–45-ös) kiemelkedő fontosságú – méretét és jelentőségét tekintve is. Azt gondolom, nem értékelünk le semmit, ha I. világháborúnak nevezzük. Természetesen párhuzamosan is lehet mindkét elnevezést használni, mint ahogy valóban így is használják az angolok, a németek, a franciák, az olaszok és tulajdonképpen az egész világ.

Gecse Géza:
–  Ha a Bruszilov-offenzívára gondolunk, akkor annak az újdonságát mintha Pollmann Ferenc nem értékelte volna súlyának megfelelően. Sikeres áttörést pedig így lehet csinálni, akkor is, ha rendkívül nagyok az áldozatok. Elképesztően nagyok, milliós nagyságrendűek voltak egyébként.

Pollmann Ferenc:
– Igen, ez érdekes kérdés. Elhangzott, hogy a Bruszilov-offenzíva, amely végül is az oroszok átmeneti sikerét hozta 1916 nyarán, közvetve hozzájárult az orosz hadsereg összeomlásához 1917-ben. Még hogyha ez az összeomlás jó egy esztendőn át érlelődött is, és még belefért egy elég jelentős nagy támadás 1917 nyarán, amit Kerenszkij-offenzívaként ismer a hadtörténetírás. De az 1916-os Bruszilov-offenzíva valóban roppant jelentős esemény a hadtörténelemben és az I. világháború történetében is, mert kétségtelen tény, hogy ha a németek nem segítenek rajta, akkor az Osztrák-Magyar Monarchia is közel került volna a katonai összeomláshoz már 1916 júniusában. Olyan mértékű veszteségeket szenvedett el különösen az osztrák-magyar 4. hadsereg, aztán néhány nappal később a 7. is, amelyek átlagban 50–60 százalékra rúgtak. Voltak seregtestek, ahol ez fölment 80–90 százalékra. Tessék elképzelni egy hadosztályt, amely az orosz támadás kezdetekor 14 000, négy nappal később már 1500 emberből állt. A többiek meghaltak, eltűntek, hadifogságba estek. Egyszerűen olyan mértékű volt a pusztulás, hogy ha a németek nem állnak mellénk, méghozzá jóval jelentősebb mértékben, mint korábban bármikor a világháború folyamán, akkor itt a vég! Akkor a Monarchia befejezi a világháborút. Márpedig ha a Monarchia kiesik a hadviselők közül, aligha gondolható, hogy Németország tud egymagában tovább harcolni. (A bolgár és a török szövetséges együtt sem pótolhatta volna Ausztria-Magyarországot.) Következésképpen: akkor nagy valószínűséggel vége a világháborúnak. Persze ilyen momentum korábban is volt már, például egy évvel korábban, 1915 nyarán, az olasz hadba lépéskor. Akkor, ha a szerbek nem maradnak passzívak, és a Monarchia kénytelen három fronton harcolni, azt a dualista haderő aligha bírta volna ki.

Gecse Géza:
– A románok augusztusi hadba lépése szintén a Bruszilov-offenzívának köszönhető, hiszen ők úgy gondolták, hogy itt a megfelelő pillanat a támadásra!  És valóban, Erdély jelentős részét el tudták foglalni, ami sokként érte a magyar közvéleményt. Igaz?

Pollmann Ferenc:
– A román támadás 1916 augusztusának végén valóban látszólag alkalmas volt arra, hogy a Monarchiát padlóra küldje. Mert hiszen most már összesen négy fronton kellett harcolnia a dualista birodalomnak. A Balkánon, Olaszországban, Oroszországban és most már a román fronton is. Márpedig még 1914 júliusában, pontosabban július végén, amikor a szerbeknek küldött ultimátum már megtörtént, az osztrák–magyar vezérkari főnök, Conrad azt mondta: hogyha Olaszországgal is háborúznunk kell, akkor nem háborúzunk, mert a Monarchia képtelen egyszerre három fronton harcolni. Aztán szűk egy évvel mégis képes lett! Ennek persze már egyéb más okai voltak, amelyek lehetővé tették ezt a helytállást. 1916 nyarán a román hadba lépéssel a Monarchia valóban közel került az összeomláshoz: éppen hogy sikerült elhárítania a Bruszilov-offenzíva közvetlen következményeit, bár az oroszok még nem hagytak fel a támadó szándékaikkal. És akkor következett be a román támadás, amely gyakorlatilag teljesen védtelenül érte Erdélyt. A Monarchia már az 1870-es évek óta, amióta a bécsi vezérkarban foglalkoztak hadműveleti tervek kialakításával egy eljövendő háború esetére, tulajdonképpen végig azzal a problémával szembesült, hogy nem lesz elegendő ereje ahhoz: ha egyszer Románia is belép a háborúba, megvédje Erdélyt. A vezérkar úgy számolt, hogy a románok nem fognak egyedül megtámadni minket, hanem csatlakoznak egy olyan háborúhoz, amelyet a Monarchia Oroszországgal és/vagy Szerbiával vív, és ezt az alkalmat fogják kihasználni arra, hogy ők is belépjenek a háborúba. Ilyen szituációra a Monarchia egyszerűen nem volt fölkészülve. Nem volt elegendő hadosztálya ahhoz, hogy egy ilyen hármas támadásnak kitegye magát, úgyhogy Erdély védelme gyakorlatilag megoldatlan volt. Tisza István miniszterelnökként egész végig azzal küszködött, hogy megpróbálja valahogy rákényszeríteni a Vezérkart, meg aztán később a hadsereg-főparancsnokságot: valahogyan próbálják meg biztosítani a román határok védelmét. Erre azonban egyszerűen nem volt, nem maradt elég ember. Egyszerűen képtelenség volt megoldani. Ezért a haditervek is úgy épültek fel, hogy ha a románok tényleg megtámadják Magyarországot Erdély irányából, akkor a legfontosabb cél, hogy lassítsák a román erőnyomást mindaddig, amíg máshonnan hozott egységekkel nem sikerül ellentámadásba átmenni. Az nem is jött számításba, hogy lezárjuk a hágókat, és megakadályozzuk a románokat, hogy átlépjék a határainkat. Ami reálisan elképzelhető volt, ami aztán meg is történt 1916-ban, hogy néhány hétig ki kell húznia az ott harcoló roppant gyenge alakulatoknak, meg kell akadályozniuk, hogy a románok lerohanják Erdélyt, és eljussanak a Tiszához, ahogy szerettek volna, hiszen novemberre már azt tervezték, hogy Budapest közelében lesznek. Ez meglehetősen optimista elképzelés volt. És várható volt, hogy a németek nyilvánvaló módon ide is segítséget fognak küldeni, és akkor majd lehetőség lesz a visszavágásra, ahogy ez meg is történt.

Gecse Géza:
– Jó, de hát a II. világháborúban végül is az Árpád-vonal és a Szent László-állás kiépítésével a magyar hadseregnek egy olyan védelmi vonalat sikerült felépíteni a Kárpátokban, amin a szovjetek sem tudtak átjönni. Ha jól emlékszem, akkor a Tatár-hágónál egyedül annyi ember halt meg közülük, mint közülünk a Don-kanyarban. Ha nem jelennek meg az orosz páncélosok Debrecen térségében és nem kell otthagyni ezeket az állásokat, nem kell onnan kivonni a csapatokat a Kárpátok térségéből, akkor lehet, hogy még most is harcolnánk velük. (Ez most vicc volt.)

Pollmann Ferenc:
– Jó, de nem az a kérdés, hogy technikailag megoldható-e lezárni a hágókat, hanem az, hogy nem volt elég emberünk, hogy ezt biztosítsuk. Tehát egyszerűen nem volt alakulat.

Gecse Géza:
– Akkor ez azt jelenti, hogy a német segítségnek köszönhetően alakult ki az erőteljes német szimpátia még az 1916-os év folyamán, mert ennek köszönhető, hogy Bukarestig jutottak decemberig a magyar és a német csapatok. És ha úgy adódik úri kedvük, akkor belefojtják az egész román hadsereget a Fekete-tengerbe.

Pollmann Ferenc:
– A német hadsereg és a Monarchia hadserege közötti minőségi különbség azért a hazai szakemberek számára is eléggé ismert volt. Nem örültek nagyon ennek a különbségnek, mert a Monarchia hadvezetése szerette volna magát egy szinten látni a hadsereget tekintve a német hadsereggel. Ez nyilván illúzió volt. Ebből aztán sok súrlódás származott, mert a koalíciós háború általában nem könnyű műfaj. Amikor szövetséges hadseregek harcolnak együtt, ez tipikus probléma, de a németek vonatkozásában annál is inkább nehéz volt, mert tudatában annak, hogy ők jobb katonák, jobban szervezett, kiképzett és felszerelt hadsereggel rendelkeznek, mint a Monarchia, ezt időnként bizony nem rejtették véka alá. Egyfajta lenézéssel kezelték az osztrák–magyar tisztikart. A katonákról általában jobb véleményük volt, mint magáról a tisztikarról, és főleg a tábornoki karról.

Gecse Géza:
– Milyen volt egyébként a Monarchiának a tiszti kara? Ezt azért kérdezem, mert Deák István megírta a Monarchia tiszti karáról szóló könyvét, és abban azt fejtegette, hogy tulajdonképpen (ha jól emlékszem) 1916-ra a hivatalos állomány elfogyott, és kész csoda, hogy 1918 novemberéig kitartott ez a hadsereg. Nem nálunk szakadt át a front, hanem délen.

Pollmann Ferenc:
– Igen, de megint csak ott tartunk, hogy 1914 végére a Monarchia visszaszorul a Kárpátokba, és onnan képtelen kitörni. Akkor a németek először adnak segítséget, néhány hadosztálynyit, ami csak arra elegendő, hogy megakadályozza az oroszokat, hogy betörjenek Bukovinába. Egészen 1915 májusáig, a gorlicei áttörésig a Monarchia képtelen kijutni ebből a rendkívül nehéz helyzetből. Ott harcolunk a Kárpátokban, ahol egyébként nem lehetne harcolni. Nem is készült rá senki, hogy itt rostokolunk. A Kárpátokat mind a hadvezér, mind a stratéga úgynevezett átvonulási zónának tekintette. Tehát nem harczónának, mert ott egyszerűen sem elegendő számban utak nincsenek, sem víz, sem táplálék. Egyszerűen rendkívül nehéz ott harcolni. Mégis arra kényszerültünk, hogy ott harcoljunk az oroszokkal, ráadásul úgy, hogy ők voltak fölöttünk. Az ő pozícióik általában magasabban voltak, mint a mi védelmi pozícióink. Fölfelé kellett rohamozni. Tessék elképzelni: hóban, megfelelő tüzérségi támogatás nélkül, mert a tüzérség általában lent maradt a völgyben. Nem tudták fölvinni a őket. A lényeg az, hogy 1915 májusában megint erőteljes német segítséggel sikerült az oroszokat végül is visszazavarni, ezúttal jelentős mértékben, kelet felé. 1916-ban megint német segítség kellett hozzá, hogy a Monarchia ne omoljon össze a Bruszilov-offenzíva és a román támadás hatására. 1917-ben megint német segítség kellett, hogy a Monarchia Olaszországot majdnem térdre kényszerítse a Caporettói áttörés révén. A Monarchia szinte valamennyi jelentősebb hadműveletét, amely nem vereséggel végződött, a német segítségnek köszönhetően vívta meg úgy, ahogy megvívta. Ezek tények sajnos. A Monarchia hadseregéről valóban el lehet mondani, hogy erején felül teljesített. Elhangzott, hogy nagy teljesítmény: dacára annak, hogy azt jósolták, szét fog esni a háború kitörésekor, mert annyi nációból áll, annyiféle katonából áll, hogy azok szétszaladnak egy pillanat alatt, 1918 őszéig kitartott. Ez kétségtelen tény és hatalmas teljesítmény is. Ugyanakkor viszont az is tény, hogy katonai szempontból a Monarchia nem volt felkészülve erre a világháborúra. Lehet mondani azt, hogy a riválisok sem voltak, ha úgy tetszik, ilyen értelemben felkészülve.  Ám a Monarchia közismert módon jóval kevesebbet költött a hadseregére, mint a riválisok. Statisztikák kimutatták, hogy a Monarchia a világháború előtt ugyan bekapcsolódott a fegyverkezési versenybe, de sokkal kevesebbet költött a hadseregére, mint amennyi optimális lett volna. Ezért a lemaradása a legerősebb hatalmakhoz képest tulajdonképpen 1914-re megnövekedett. És ez be is bizonyosodott. A fegyverzetünk viszonylag korszerűtlen volt, a tüzérségünk elavult, leszámítva egy–két kivételesen modern eszközt, mint a 30 és feles mozsarat. De ezen kívül általánosságban véve is nagyobb probléma volt az, amiről itt beszéltünk már, hogy miért pusztult el – ahogy Deák István fogalmazta – a valóban értékes és kiképzett tisztikar zöme a háború első néhány hónapjában. Mert korszerűtlen elvek alapján voltak fölkészítve, és gyakorlatilag ezekben a teljesen korszerűtlen elvek alapján végrehajtott rohamokban egyszerűen a tisztikar jelentős része is életét vesztette. Kiszámolták statisztikusok, hogy a világháború egészét tekintve mennyi az átlagos halálozási arány a tisztek és a legénység között. Ez a Monarchia esetében 1:32-33, vagyis általában 100 fő legénységi áldozatra 3 tiszti halálozás esik. Ám 1914-re ez az orosz fronton 1:28, a Balkánon pedig még rosszabb: 1:26! Ennél lényegesen rosszabb arányt a britek produkáltak a nyugati fronton, ott 1:16-hoz volt az arány. Az angol tisztek még a Monarchia tisztjeinél is vakmerőbben és eszetlenebbül rohamoztak a katonáik élén, szemben a géppuskákkal. Abban csak meghalni lehet! Megtanulta a Monarchia tiszti kara is, hogy ne mutassa meg magát az ellenségnek direkt módon, hogy ne legyenek feltűnő rangjelzések rajtuk. Hogy ne látsszon messziről már a mesterlövészeknek: ott egy tiszt van, addig bizony sok tízezer katonánk halt meg, és közülük sok ezer tiszt. Úgyhogy ez hosszú történet. A Monarchia szempontjából azt lehet mondani: 1916 ilyen szempontból valóban azért volt nagyon fontos, mert tényleg a németeknek a húsz hadosztálya segítette ki a még nagyobb bajból.

Gecse Géza:
– A Monarchia szempontjából 1916 vége tehát sikernek számít. Mielőtt Gerő tanár úrnak feltennék egy másik kérdést, azt azért hadd kérdezzem meg Pollmann Ferenc úrtól, hogy az állóháborúnak mi a legfőbb filozófiai tanulsága.

Pollmann Ferenc:
– Jó kérdés. Nem készült senki állóháborúra (vagyis inkább állásháborúra) az I. világháború előtt, ezt nyugodtan ki lehet jelenteni. Minden hadvezér arra számított, hogy hatalmas hadserege birtokában, amit sokkal gyorsabban lesz képes kivinni a leendő frontvonalra, mint az ellenfele, megelőzi a támadásban az ellenfeleket, tehát offenzív módon lép fel, és néhány gyors támadással és csapással megsemmisíti az ellenséget. Senki nem készült arra, hogy itt heteken, hónapokon keresztül egy adott frontszakaszon fognak szembenézni egymással a lövészárkokban a hadseregek. Ez tulajdonképpen utólag visszagondolva törvényszerű volt, hiszen azok az új fegyverek, amelyeknek a megnövekedett tűzerejére támaszkodva gondolták úgy a stratégák, hogy itt gyors hadjáratokban lehet legyőzni az ellenséget, ezek a tűzfegyverek valójában a védőket segítették. Beépítve őket fix állásokba lényegesen megnehezítették a támadók dolgát. A világháború tapasztalata éppen az volt, hogy hiába kísérleteztek a támadók ennek a rendkívül jól kiépített állásrendszernek az átszakításával, az átszakítás sosem bizonyult „végzetesnek”, eltekintve néhány keleti fronton bekövetkezett példától, de annak egészen más okai voltak. A nyugati front ilyen szempontból a klasszikus példa: ott a németek egyre erősebb védelmet építettek ki, amit az Antant egyre elkeseredettebben próbált meg áttörni, persze sikertelenül. Mert mi történt akkor, ha ez a frontvonal valahol átszakadt? Ugyanaz történt, mint amikor az ember megvágja a kezét egy éles késsel. Először is megalvad a vér, azon kívül megjelennek ott a fehérvérsejtek és elkezdik a betolakodó bacilusokat blokkolni. Amikor átszakad a front, azonnal megindul hátulról a tartalékoknak a végeláthatatlan serege, hogy befoltozzák a lyukat: leválasztják azt a kitüremkedést, ahol az ellenség benyomult, körbezárják és megsemmisítik a betolakodókat. Ezzel gyakorlatilag a dolog el van intézve. Magyarul, önmagában az nem katasztrófa, ha a front átszakad, a lényeg, hogy utána mi történik. Ha elegendő tartalékom van lehetőleg közel a fronthoz, akkor semmi akadálya nincs annak, hogy megfelelőképpen tudjam majd ezt a szakadást kiiktatni. És itt jön Bruszilov.

1916 nyarára Bruszilov kitalált valamit, aminek persze volt előzménye a nyugati fronton, de ilyen tökéletesen ott nem sikerült megvalósítani, mert erősebb volt a védelem. A Monarchia viszonylag gyengébb védelmével szemben ez a taktika teljességgel bevált. Bruszilov azt találta ki, hogy igyekszik eleve megakadályozni, hogy a megtámadott ellenség összevonja és gyorsan a támadás helyére küldje a tartalékait. Vagyis nem egy helyen próbált meg áttörni, hanem egyszerre négy helyen. Úgy okoskodott, hogy négy helyre nem lesz elegendő a tartalék. Tehát hogy ha átszakad a front és még másik három helyen is átszakad, akkor a védők képtelenek lesznek mind a négy szakadást befoltozni. Következésképpen tehát valahol sikerülhet kimélyíteni annyira az áttörést, hogy azt utána már ne lehessen gyorsan fölszámolni. A terve teljesen bevált, amihez persze kellettek az osztrák–magyar hadvezetés által elkövetett súlyos hibák is. A lényeg az, hogy önmagában véve Bruszilovnak az új találmánya nem lett volna elegendő az áttöréshez, ha a Monarchia nem teszi hozzá a maga részét. Tehát nem „segíti elő” az orosz győzelmet. A másik dolog, hogy Bruszilov hiába szakította át a frontot, döntő győzelmet mégsem tudott elérni. Ahhoz, hogy ezt az áttörést valóban stratégiai jelentőségűvé bővítse, tehát hogy döntően megverje az osztrák–magyar hadsereget, egyrészt nem volt elegendő tartaléka, másrészt a németek segítsége miatt (aminek nem lett volna szabad bekövetkeznie, ha a tervezett orosz főtámadás az arcvonal északi szakaszán időben megindul) a Monarchiának sikerült végül talpra állnia. Igaz, hogy jó néhány tucat kilométerrel nyugatabbra, de a front megállt, és utána lehetett ellentámadásban gondolkozni.

Gecse Géza:
– 1916 végén vagyunk, meghal Ferenc József, akit mindenki úgy gyászol, mint a boldog békeidőknek a letéteményesét. De ha a magyar történelmet vizsgáljuk, akkor szerintem Kádár János is örült ennek a Ferenc József-nosztalgiának, hiszen Ferenc József keze is vérrel szennyezetten indult, és annak ellenére, hogy a nagy kompromisszumot 1867-ben megkötötte, utána Magyarország történetében egy példátlan, azt lehet mondani, amerikai típusú fejlődés következett be, különösen a 1880-as években. Tehát ahhoz mérhető fejlődést a világtörténelem keveset ismer. Ennek ellenére azért mindenki tudja azt, hogy Ferenc József, amikor 18 évesen trónra lépett és átvette az uralmat a Monarchia felett, s úgy gondolta: egyúttal Magyarország fölött is illik neki átvenni, nem a magyarság szívébe lopta be magát. Jött egy új uralkodó, IV. Károly, aki ki akart lépni a háborúból, de nem sikerült neki. Gerő tanár úrnak tudom, hogy most jelenik meg, vagy már talán meg is jelent a könyve Ferenc Józsefről.

Gerő András:
– Gyakorlatilag megvan a könyv, de a Könyvhéttől, június elejétől lehet árulni.

Gecse Géza:
– Szeressük, ne szeressük Ferenc Józsefet? Hogy van ezzel a tanár úr? Szereti?

Gerő András:
– Utalva az 1880-as évekre, ez az egyetem is akkor épült, ez az épület is, ez a terem is, és amikor 2000-ben ideköltözött a bölcsészkar, semmi nem volt itt erről a falakon. Pár évvel ezelőtt merült fel az, hogy annak idején az egyetemnek voltak festményei, amiket, amikor kitört Magyarországon a szocializmus, le kellett adni a Nemzeti Múzeumba. Ott tárolják ezeket. Felmerült, hogy kérje vissza az egyetem a festményeket és tegye ki. Felvetettem a dékánnak, hogy tegyük ki például Mária Teréziát, mert az egyetem őalatta költözött át Nagyszombatról Pest-Budára, pontosabban Budára, amit a királynő nagyvonalúan támogatott. Most itt van Mária Terézia képe, de nagy vita volt a kari tanácsban, hogy ki szabad-e tenni, minthogy ő felelős a mádéfalvi parasztfelkelés leveréséért, ami kétségtelenül igaz, de az foglalkozási kötelessége volt. Azt már fel sem mertem vetni, hogy talán Ferenc József portréját is kitehetnénk, mert az egész egyetemi komplexum az ő uralkodása alatt készült annak a Tisza Kálmán vezette kormánynak a támogatásával, amelyik egyébként tényleg sokat tett azért, hogy Magyarországon a felsőoktatás fejlődjön. Megjegyzem, Ferenc József alatt nem csak ez a kampusz jött létre, hanem más egyetemek is, tehát komoly intellektuális beruházás zajlott az országban. Úgy látom, ha ma fölvetném itt a bölcsészkaron, hogy tegyék ki valamelyik festményét Ferenc Józsefnek, nem vagyok benne biztos, hogy megszavaznák. Ezzel csak arra kívántam utalni, hogy száz év telt el a halála óta, de úgy látszik, a magyarok szívük mélyén még mindig nem bocsátanak meg. Könyvemben írom, hogy ma Magyarországon egyetlenegy megnevezés emlékeztet Ferenc Józsefre, mégpedig a keserűvíz, ami, ha nehéz székleted van, drága Gézám, vagy bárkinek, akkor bizalommal ajánlom, hogy igyon Ferenc József keserűvizet!

Gecse Géza:
– De miként értékelhetjük mint politikust, hiszen a boldog békeidőknek a hangulata kapcsolódik a nevéhez, mindenki úgy is gyászolta. Könnyeket is ejtettek szerintem az egykori honvédok úgyszintén, amikor meghalt, Vannak, akik szerint tehetségtelen politikus volt, aki például az új fegyvernemeket nem igazán szerette, nem ismerte fel, hogy melyiknek mi a jelentősége. Ha egy ilyen összképet ad róla az ember, hogyan tudja azt úgy megtenni, hogy ne legyen belőle semmi baja?

Gerő András:
– Szerintem nem kell a bajokat elkerülni. Az ember vállalja, ha éppen a véleménye sarkos vagy nem sarkos, de én azt gondolom erről az emberről, hogy volt egy hatalmi logika, amibe nem fért bele az, amit a magyarok akartak a Habsburg-birodalomban. A magyarok gyakorlatilag egy olyan Habsburg-birodalmat akartak, ahol csak az uralkodó személye köti össze a birodalmat. Ugyan nem így volt 48-ban sem, de erre törekedtek. Ezt természetesen az udvar nem hagyta, és amikor Ferenc József hatalomra került, onnantól már eldőlt az a dolog, hogy még annyit se akarnak, amennyit a magyarok a 48-as törvényekben a birodalmat illető helyzetük tekintetében elértek. Lényegében ebből származtak azok a problémák, amik a magyar 48–49 leverését jelentették. De ez az ő értékvilágában egy hatalompolitikai szükség, neki az volt a foglalkozása, hogy megtartsa ezt a birodalmat, és nem az, hogy feladja. Egyébként a világtörténelemben az nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki a saját birodalmát feladja. Szerintem utoljára Gorbacsovval történt meg. Ha Gorbacsov meghalna, az elsők között javasolnám, hogy állítsunk neki szobrot, mert nagyon sokat köszönhetünk neki. De ő azért unikális a tekintetben, hogy föladta a szovjet birodalmat. Visszatérve Ferenc Józsefhez: a neoabszolutizmus után képes volt önkorrekcióra, s ez maga volt a kiegyezés, aminek összetett okait most nem részletezném. A lényeg, hogy ennyiben igazad van: ez  olyan a magyar nemzettudatban, mint Kádár személye – annyiban, hogy egy terror utáni nagy konszolidációs periódus kötődik Ferenc József nevéhez, s számos olyan dolog, amire máig büszke az ország, leválasztva róla Ferenc Józsefet. Legalábbis a magyarok így vannak vele. Ferenc József jó néhány miniszterelnökéről, akit ő nevezett ki, mindenfélét elneveztek Magyarországon, sőt még a korszak jelentéktelenebb politikusairól is. Hadd utaljak egy igazi kalandorra, Ugron Gáborra, aki éppen ellenzéki volt. Neki is van utcája vagy tere, nem is tudom. Vagy itt van Szilágyi Dezső, Ferenc József igazságügy-minisztere, aki kitűnő szónok volt, de nagy teljesítmény nem fűződik a nevéhez. Rengeteg ilyet tudnék mondani, és a miniszterelnököket tekintve is jó néhányat. A magyarok valamiért  nem engedik közel a szívükhöz, nem merik elismerni azt, hogy az a konszolidációs időszak, amiben Magyarország valóban páratlanul nagy pályát futott be, honorálandó azzal is, hogy Ferenc József a főhatalom birtokában volt ennek egyfajta menedzsere. Nagypolitikailag pedig annyit mondanék, hogyha bármelyikünk képes egy durván 11 nemzetből és 8 nagy vallásból álló konglomerátumot összefogni több évtizeden keresztül, az jelentkezzen.

Gecse Géza:
– Van a magyarok közt egy kivétel, aki példaképnek tartotta Ferenc Józsefet, nevezetesen Horthy Miklós.

Gerő András:
– Horthy nagyon érdekes ebből a szempontból. Ebben a könyvben írok Ferenc József emlékezetéről. Hogy a magyar állam vagy a magyar hivatalosság vagy a magyar társadalom hogyan viszonyul Ferenc Józsefhez nem csak a halálakor, hanem azóta is. Horthy egyfelől nagy tisztelője Ferenc Józsefnek annyiban, amennyiben 4–5 évet, attól függően, hogy számoljuk, szárnysegédként töltött mellette. Nem sokat tanult tőle, az látszik Horthy regnálásán, pedig megtanulhatta volna tőle, hogy hogyan kell kezelni a dolgokat. Személyesen kötődik ehhez az emberhez, a Ferenc József-kultusz tekintetében pedig megadta neki a tiszteletet kormányzósága idején. Annyira, hogy amikor 1930-ban Ferenc József születésének volt a 100. évfordulója, mindig a Ludovikán voltak a tisztavatások augusztus 20-án, tehát Szent István ünnepekkor. Az uralkodó születésnapja augusztus 18-a, ezért 1930-ban Horthy áttette a Szent István-napi ünnepséget erre az időpontra, Ferenc József születésnapjára. Abban az évben augusztus 18-án avattak tiszteket, Horthy beszédet is tartott. Sőt, Ferenc Józsefnek mellszobrot is avatott. Ez tény, másfelől azonban ugyan a halott Ferenc Józsefet tisztelte, ám mindazt, ami következett volna Ferenc József uralkodásából, nagyon nem. Ezért amikor Habsburg Ottóval elbeszélgetett az ember, kiderült, hogy a Habsburgok uralkodói ága esküszegőnek tartja Horthyt. Maga Ottó is így tekintette. Olyan embernek, aki felesküdött a királyra, illetve a királyságra – itt már IV. Károlyról van szó – és megszegte ezt az esküjét. Ha megnézi az ember Horthy szövegét, amit ekkor elmondott, az arról szól, hogy egyfelől a boldog békeidőkként emlékszik 16 évvel a háború után erre a korszakra, másfelől pedig mintának tekinti, mivel szerinte az erő és a rend a boldogság biztosítéka.

Gecse Géza:
– IV. Károlyt hová tegyük, miként értékelhetjük?

Gerő András:
– Attól függ, hogy személyét vagy történetileg nézzük. Károly szerintem elképesztően jóindulatú ember volt. Ha civilben találkoznánk vele, azt mondanánk, hogy helyes, kedves, jó ember. Elképesztően szerencsétlen időben került azonban hatalomra. Éppen azért, mert jó ember volt, elképesztő politikai naivitás is jellemezte, nem egy rafinált politikus. Ezért sok mindent akart, megvolt vele szemben az elvárás is, s ezt meg is írták a korabeli sajtóban. Társadalmi reformokat vártak tőle, meg azt, hogy nyerje meg a háborút, vagy legalábbis tisztes békével fejezze be.  A társadalmi reformok esetében1916 végére már érződött, hogy itt nem lehet ugyanúgy csinálni a dolgokat, mint annak előtte. Egyszerűen azért, mert olyan mennyiségű szociális és egyéb probléma halmozódott fel. Károly mindegyik kihívásnak meg akart felelni. Amikor trónra került Ferenc József halála után, az első békekezdeményezést tette a háború történetében, egy gesztust, hogy kössünk békét. Azonnal elutasították. Nem is voltak hajlandók kezdeni vele semmit. Ez után kezdett el külön utakon járni, s ehhez felesége testvéreit használta fel, akik az Antant oldalán álltak. Próbálkozott és lebukott vele. Akkor jött a német propaganda, minden rosszat elmondtak róla: hogy alkoholista, szószegő, tehát a németek lejáratták a szövetségesüket. Nem volt alkoholista. Én egyébként – szemben Pollmann Ferenccel – nem értékelem bajnak azt, hogy a németek besegítenek, egyszerűen azért, mert nekik ez a dolguk ilyenkor. Ugyanakkor nem állt Károly mögött meggyőző katonai erő, ami adott esetben Vilmossal szemben erős tárgyalási pozíciót jelentett volna. Nem csak arról volt szó, hogy az Antanttal kell tárgyalni, hanem a németekkel szemben is kellett volna erőt felmutatni. Erre képtelen volt. Ezért mondom azt, hogy ő tulajdonképpen olyan helyzetben lett a Monarchia vezetője, ahol ez a „jóembersége” nemhogy segítette volna, hanem kifejezetten ártalmas volt. Feltéve és meg nem engedve – mert egy történészre mindig azt mondják, hogy ne érveljen a „ha”-val, noha  Marc Bloch azt mondta, hogy a történelemmel szemben az egyetlen értelmes kérdés, ha megkérdezzük, hogy mi lett volna, ha –:  ha nagyon korlátolt, de nem túl jó ember kerül a Monarchia élére mondjuk Ferenc Ferdinánd személyében, akit éppen megöltek, valószínű, hogy másként alakulnak a dolgok. Vagy nincs háború, de ha meg akarja menteni a Monarchiát, akkor háború van a magyarokkal. Károllyal szemben tehát elképesztő nagy várakozások éltek 1916 végén, amikor megkoronázták.  Őt akkoriban nem igazán ismerték a magyarok, de amikor eljött a koronázásra, hogy három napot töltsön Pesten december 27-től 30-ig, több mint kétszázezren várták a Nyugati pályaudvarnál, illetve az úton fel a várba. Elképesztő jó imágója volt, amit annak köszönhet, hogy hozta magával huszonnégy éves gyönyörű feleségét, Zitát, aki még idős asszonyként is szép nő volt. s hozta magával a négy éves Ottót. Benczúr Gyula tervezett neki ruhát, amelyben ő volt az igazi kiskirályfi. Tudják, ez ma is így van, látják a brit királyi családnál: meglátják a kisgyereket a britek és sírnak. „Nahát, itt egy kisgyerek, ki gondolta volna, két keze van, két lába és egy feje, s teljesen más, mint a többi gyerek.” Ezek mind-mind előjöttek az emberekből, és a Károlynak éppen ezért egy nagyon-nagyon jól sikerült az antréja.

Egy anekdotát még elmondanék: Megkérdeztem Ottótól, emlékszik-e a koronázásra. Ő akkor – mint említettem – négy éves volt. Erre ő: „Ó, András, én nagyon jól emlékszem.” Kérdeztem, mire emlékszik. Tudni kell, hogy a koronázáson a Mátyás templomban egy karzaton ült Ferdinánd bolgár cárral együtt. Ferdinánd nagydarab, magas ember volt, e egyébként elviselhetetlen figura, állandóan locsogott-fecsegett, s miután nagyképű is, azt gondolta, hogy ő tudja legjobban az európai királyi házaknak a történetét. Ottó elmondta nekem, hogy ez hihetetlenül idegesítette, mert ő a ceremóniára volt kíváncsi, miközben mellette az a nagy hórihorgas ember állandóan locsogott neki. Ő a karzaton ült fönt, miközben a szülei lent a templomban az oltárnál. Tél volt, a koronázás alatt az emberek levették a sapkájukat, amit Ottó fentről nézett. A koronázás után megkérdezte a mamájától, Zitától, kik voltak ezek az emberek a díszes ruhákban. Az anyja nem akarta őt túlzottan információkkal terhelni, így csak annyit mondott: „tekintélyes emberek”. És miután Ottónak az volt a benyomása, amikor lenézett, hogy azok többsége kopasz, azt mondta az anyjának, hogy ő is szeretne olyan lenni. Mert azt vonta le ebből, hogy aki tekintélyes, az kopasz. Aztán hozzátette nekem: „András, ez sikerült is.” Egy gyereknek ez és így maradt meg...

Gecse Géza:
– Mikor következett be Trianon?

Gerő András:
– Trianon, mint általában a magyar történelem, nem a magyarokon múlt, meg nem a Monarchián. Trianon a leendő győzteseken múlt. Erről többfajta elgondolás van. Van, aki azt mondja, hogy 1917-ben, van, aki azt, hogy a wilsoni pontokkal, a népek önrendelkezési jogának deklarálásával dőlt el a Monarchia sorsa.

Gecse Géza:
– Az a biztos, hogy az oroszoknál 1914 szeptemberében kész terv létezett arra, hogy a Monarchiát felszámolják. A többieknél nem. A többi érintettnél az mind később keletkezett, ők eredetileg nem számoltak a Monarchiának a felosztásával…

Gerő András:
– Annyira nem, hogy a hadicélok között nem szerepelt ilyen. Az ember megnézi 1914-ben a hadicélokat, s tulajdonképpen nem érti, miért van ez a háború, mert időnként nevetségesek a hadicélok. De nem szerepelt a Monarchia felbomlasztása vagy felbontása a hadicélok között. Az Antant hatalmai sem így gondolták. A csehek viszont például folyamatosan komolyan lobbiztak politikailag e téren. De ezek a nacionalizmusok nem különböznek egymástól, az egyik olyan, mint a másik, csak a céljaik mások. A románok általában sikeresebbek voltak. A románok már a háború előtt komoly pénzösszegeket fordítottak a francia közvélemény megdolgozására. Tudjuk, Fejtő megírta a Requiem egy hajdanvolt birodalomért című könyvében, mennyi pénzt költöttek arra, hogy különféle francia újságokat és újságírókat megvegyenek. Valószínű akkor kezdett kialakulni ez az egész történet, amikor azt gondolták a nagyhatalmak, beleértve Nagy-Britanniát, hogy a hagyományos európai hatalmi egyensúlyhoz nincs szükség a Habsburg-birodalomra. Száz évig így gondolták. A bécsi kongresszuson így gondolták, mert akkor újra lehetett volna formálni Európát. 1848—49-ben így gondolták, a német egységnél is így gondolták, még a győztesek is, s így vélekedtek az olasz egység esetében is. Jószerivel az I. világháború elején is így gondolták, de valahogy a háború közepe táján kialakult az, hogy nem biztos, hogy kell a Monarchia. És ebbe a térbe léptek be a nemzeti mozgalmak vagy érdekképviselők, de még nem is csak rajtuk múlt. Ez azon múlt, hogy a franciák és a britek azt gondolták, ez már nem olyan fontos.

Pollmann Ferenc:
– Csak annyit tennék hozzá még, hogy azért nem gondolták, hogy szükség van már a Monarchiára mint hatalmi tényezőre, mert a Monarchia gyakorlatilag már nem volt alkalmas erre a szerepre. Van egy olyan felfogás, amely szerint éppen az a bizonyos Sixtus-affér volt az utolsó csepp a pohárban, ami eldöntötte a Monarchia sorsát 1918 tavaszán. Amikor a franciák nyilvánosságra hozzák, hogy az osztrák-magyar uralkodó titokban levelezett a francia államfővel, az 1918 tavasza. Akkor derül ki mindez, akkor kerül nehéz helyzetbe Károly, és akkor kell meghazudtolnia a külügyminiszterét, aki nem is tudott az egész ügyről. Tehát a botrány akkor robbant ki, és akkor „vették le” a hatalmak „a kezüket” a Monarchiáról. Korábban az az illúzió élt bennük, hogy a Monarchiát különbékére lehet rávenni, és ha a Monarchia különbékét tudna kötni, akkor, ha leválasztják Németországról, megint előáll az a helyzet, amire utaltam már korábban 1915-tel kapcsolatban, hogy Németország egyedül már nem lesz képes tovább tartósan helytállni. Ez az egész Sixtus-affér botrány úgy alakul ki, hogy végül is Károly kénytelen letagadni az egészet, és kénytelen biztosítani Vilmos császárt a hűségéről, meghazudtolva tulajdonképpen saját magát is: hiszen ebben a bizonyos levélben ő nem kifogásolta, hogy a háború után kerüljön vissza a franciákhoz Elzász-Lotharingia.

Gerő András:
– Mindenképp lehet spekulálni, de valójában nem tudjuk. Persze ez az utólagosság bölcsessége, és én készséggel elhiszem azt, hogy a Monarchia mint európai középhatalom nem bizonyult a legerősebbnek e háború során. De ami meg helyette lett? Nem Trianon, hanem nevezzük így, a versailles-i békerendszer miatt –Trianon ugyanis csak a magyarokat érintette –, az meg még kevésbé volt hatalmilag életképes. Amikor Németország úgy döntött, egy pillanat alatt lenyelte Ausztriát az anschluss-szal, amikor az oroszok és a németek úgy döntöttek, egy pillanat alatt lenyelték a független Lengyelországot, amikor a németek úgy döntöttek, hogy le akarják nyelni Csehszlovákiát vagy a Szudétavidéket, pillanatok alatt meg tudták csinálni. Jószerével, amíg a Habsburg-birodalom létezett – kétségtelenül rengeteg belső ellentéttel –, mégiscsak volt a térségnek egy konzisztenciája. Mindenki utált mindenkit, de ezt egy államon belül tették.

Pollmann Ferenc:
– Mi volt az alapja ennek a konzisztenciának? Mi tartotta egyben a birodalmat?

Gerő András:
– A birodalmat rengeteg minden tartotta egyben. A hadsereg, a bürokrácia, a dinasztia, az azonos szabályok. Voltak összetartó elemei.

Pollmann Ferenc:
– És ezek mentek tönkre a háború folyamán. A belső kohéziója szűnt meg a birodalomnak, és ezt akceptálták, ha úgy tetszik, a nyugatiak.

Gerő András:
– Én nem így gondolom. Én úgy gondolom, hogy a dinasztia megmaradt…

Pollmann Ferenc:
– Lejáratta magát.

Gerő András:
– Igaz, de ki nem járatja le magát egy idő után?

Pollmann Ferenc:
– Úgy értem, hogy a Sixtus-affér ezt bizonyította be.

Gerő András:
– Ez olyan, hogy amikor kitört a krími háború, akkor a fiatal Ferenc József azt mondta Schwarzenbergnek, aki még élt, s a miniszterelnöke volt: most be kellene avatkozni az oroszok oldalán, mert az oroszok segítettek 1849-et leverni, de nem érdeke a Monarchiának beavatkozni az angolok és franciák ellen az oroszok oldalán. Mi tehát a teendő? És Schwarzenberg azt mondta, hogy nem csinálunk semmit, felség. De azt mondja a Ferenc József: „De nem kellene mégis, nem erkölcsi kötelességünk az oroszok oldalán beavatkozni?” Azt mondja erre Schwarzenberg: „Felség, Európa csodálkozni fog a hálátlanságunkon.” Ez benne van a politikában. A dinasztia megvolt, a német hadsereg jobb volt, de a Monarchia hadserege is gyakorlatilag az utolsó napig kitartott. A bürokrácia, azaz az állam abszolút működött. Föl lehetett darabolni a Monarchiát, a Habsburg birodalmat, csak az a koncepció, aminek a jegyében megcsinálták, hatalmi vákuumot hozott létre Európának ezen a részén. Egy működő állam helyett sok kis állam jött létre, amelyek külső hatalmi nyomásnak nemigen tudtak ellenállni. És azóta is, amint föltűnik egy hatalom a világban vagy Európában, az biztos, hogy előbb-utóbb meg fogja erőszakolni a térséget. Ez a XX. században többször megtörtént.

Gecse Géza:
– Nagyon szépen köszönöm. Biztosítjuk önöknek a lehetőséget, hogy kérdezzenek.

Kérdések: - név nélkül:

– Azt mondta, ne haragudjon, hogy a magyarok ilyenek meg olyanok, ugye tudjuk a fellépéséből, és említette, hogy nincs Ferenc Józsefről semmi. Volt egy híd, amit Rákosi átnevezett. Semmi közünk nekünk ehhez.

Gerő András:
– Amit mondott, az nem így áll. Nemcsak a híd volt elnevezve Ferenc Józsefről, hanem létezett Ferenc József rakpart, a millenniumi földalatti is Ferenc Józsefről lett elnevezve, sőt a rabbiképző is 1917-től Ferenc József nevét viselte. Valóban, 1945 után a Ferenc József teret is azonnal elvették, 1946-tól lett belőle Roosevelt tér. De aztán jött a rendszerváltás, és mi döntünk a dolgainkról, arról is, hogy mit hogyan hívunk. És maga szerint a Szabadság-híd nevét visszaadták? A magyarok e tekintetben teljesen sajátos skizofréniával gondolkodnak. Erzsébetet imádják, a férjét nem. Erzsébetnek semmi hatalma nem volt. A kommunista rendszer sem vette el az Erzsébet királyné útjától a nevet, az magától értetődő volt, hogy marad. Az Erzsébet tér nevet elvették, Engels tér lett, de a kommunisták szemében Engels a marxizmus klasszikusaként nagyobb ember, mint Erzsébet királyné. És amikor a Kádár-rendszer az 1960-as években újjáépítette az Erzsébet-hidat, nem is volt kérdés, hogy Erzsébetről nevezzék el. Föl sem merült, hiszen úgy hívhatták volna, ahogy akarják, Élmunkás híd is lehetett volna. Erzsébetet imádják a magyarok. Ferenc József az, ahol megbicsaklik a történet, és ezért mondom azt, hogy tökmindegy, Rákosi mit akart vagy mit nem, a szabad Magyarország sem kezd ezzel semmit. Én nem mondom azt, hogy jobb lenne, ha Ferenc Józsefnek hívnák a hidat, azt sem mondom, hogy rosszabb lenne. Annyit állítok leíró jelleggel, hogy a magyar nemzettudatban a szabad Magyarországon Ferenc József valamiért nagyon szenzitív pont. Úgy tűnik, hogy Wekerle Sándor jó ember, mert lehet a Wekerle-telep nevet megtartani, alapkezelőt elnevezni róla; Széll Kálmán jó ember, mert lehet róla kormányzati tervet elnevezni. Őket Ferenc József nevezte ki miniszterelnököknek. Csak aki kinevezte őket, az a nemkívánatos személy.

Gecse Géza:
– Nem a Kádár-párhuzam miatt van ez?

Gerő András:
– Mert?

Gecse Géza:
– Ő is gyilkolt, amikor hatalomra jutott, Ferenc József is.

Gerő András:
– Na de ne haragudjon, és Szent István nem gyilkolt?

Gecse Géza:
– Jó, de az…

Gerő András:
– Mi az, hogy jó, de az rég volt? Nem így működik. Somogy megyében van egy hely, ott egy nemzeti emlékparkot alakítottak ki, és Szent Lászlót oda temették el egy monostorba, aminek a romjai ott vannak, Somogyváron. A népi hagyomány szerint ott ölték meg Koppányt. Be akarok menni a monostorba, és ott ül egy jegyszedő öreg néni, otthonkában. Elkezdek vele beszélgetni, és úgy érezte, hogy megnyílhat. Ez olyan 8–10 éve letett. Közel hajolt hozzám, és azt mondja nekem: „Uram, ez a Szent István, ez egy gyilkos volt. De erről még korai beszélni!”

Gecse Géza:
– További kérdések vannak-e? Ha nincsenek, akkor arra kérem önöket, vegyenek részt ebben a vetélkedőben. Kaptak ötleteket a tanár úrtól, Pollmann Ferenctől és középiskolás kollégáinktól. Mindenről be fogunk számolni a www.aspektus.eu és az Aspektus facebook-oldalán. A viszontlátásra!

 

Szöveg: Aspektus
Fotók: Thaler Tamás

Hangos változat - kattintással: