Konferencia Ópusztaszeren a trianoni diktátumról


Bene Gábor, Gecse Géza, Kondor Katalin és Domonkos László (Fotó: Aspektus)

Miközben Magyarországon, nemcsak a kisebb településeken, hanem a fővárosban is ritkaságszámba mentek augusztus 20-án a tömegrendezvények, Ópusztaszeren valóságos rendezvény-kavalkád zúdult ezen a napon az odalátogatókra. Ennek egyik része volt az Országos Baranta Szövetség egész napos konferenciája a trianoni békediktátumról.

A délelőtt folyamán Szántai Lajos művelődéstörténész „A magyarság országot védő és államteremtő tevékenysége a nemzetiségekkel történő összehasonlításban 1000-től 1526-ig”, majd Bánhegyi Ferenc „A magyarság emberáldozata és települési kárszenvedése a török időkben a nemzetiségekkel történő összehasonlításban”, illetve Domonkos László író "A magyarság megpróbáltatása a török idők végétől a Trianoni diktátumig" címmel tartott előadást.


Fotó: Aspektus
Ezt követően Drábik János a Trianon Társaság elnöke, „A trianoni diktátum részleteinek és előkészületeinek bemutatása, az 1867 és 1920 közti időszak mélyebb megvilágítása”, illetve Bene Gábor „A Horthy idők revíziós politikája és sikerei", illetve Rácz-Szabó László egykori délvidéki polgármester „A délvidéki magyarság lelki és anyagi sérelmei 1920 óta máig” címmel tartott előadást.

Ez után Kolek Zsolt felvidéki történész kapott lehetőséget gondolatai kifejtésére. Érdemes szó szerint idézni néhány mondatot előadásából, amelynek címe a következő volt:
„A felvidéki magyarság lelki és anyagi sérelmei 1920 óta napjainkig”.


Bene Gábor, Kolek Zsolt, Kondor Katalin, Domonkos László (Fotó: Aspektus)

Éppen, amikor most itt én ezt az előadást tartom – kezdte előadását Kolek Zsolt – Komáromban a három felvidéki párt azzal a szándékkal ül asztalhoz, hogy ismét létrehozzon egy közös magyar pártot, amely eséllyel képviselheti a felvidéki magyarságot a pozsonyi parlamentben. Ez nem cél, de eszköz, hogy kezelni lehessen azokat a nagyon is égető kérdéseket, amelyekkel a mindennapi életben találkozunk.
1910-ben egymillió körüli volt a felvidéki magyarság létszáma, igaz, akkor Kárpátaljával együtt, amely Trianont követően szintén Csehszlovákiához került. De ha a kárpátaljai magyarság nélkül vizsgáljuk a helyzetet, akkor is drámai a veszteség a száz évvel ezelőtti állapotokhoz képest – jelentette ki Kolek Zsolt. 2011-ben ugyanis már csak mintegy 458 000 magyar élt a Felvidéken, tehát majdnem megfeleződött a létszámuk! Mi vezetett oda, hogy a 850 000-ből 458 000 lett? – tette fel a kérdést a felvidéki történész, aki szerint a Kárpát-medence magyarjai közül a felvidékiek a legkiábrándultabbak! Ez azt jelenti, hogy nem hisznek a jövőben, bár Szent István születésnapján lehetne azt is mondani, hogy önmagában is eredmény, hogy egyáltalán léteznek, hiszen mind az első, mind a második csehszlovák köztársaság elnemzetietlenítő politikája, a felvidéki magyarság második világháború utáni vesszőfutása után a közösség képes volt talpra állni!

A felvidékiek számára dilemma, hogy a saját hazájukban másodrendű állampolgárnak érzik magukat, ezért sokan közülük a könnyebb ellenállás, az asszimiláció irányába mozdultak el. Jelentős szerepet játszott ebben a folyamatban, hogy nemcsak a második világháborút követő, főként Beneš nevéhez kapcsolódó dekrétumok, hanem már közvetlenül Trianont követően, amikor magyar arisztokraták földjeiből telepes falvakat létesítettek színmagyar területeken, elkezdődött a felvidéki magyarok tulajdonvesztése. Ráadásul a második világháború után Oroszvár, Horvátjárfalu és főként Dunacsúny – e három Pozsony határában lévő település elcsatolása is szimbolikus, hiszen Dunacsúny csehszlovák birtoka tette lehetővé, hogy Prága, illetve Pozsony majd az 1990-es évek elején megépítse a bős-nagymarosi vízlépcsőt, amelyet annak idején Dunaszaurusznak neveztünk.

Felvidéki magyarként – Kolek Zsolt számára a nemzetállam ellenséges fogalom és mindmáig feldolgozhatatlan számára, hogy miként lehet a szlovák jogrend része is az a magyarok kisemmizésére született rendelet- és törvénysorozat, amelyet Beneš-dekrétumokként szoktunk emlegetni. Máig tartó hatása is van, hiszen a Pozsony környéki autópálya építéseknél a Beneš-dekrétumokra hivatkoznak, amikor kisajátításról van szó!
A felvidéki magyarok sokszor mástól várják a megoldást, holott a megoldás mi magunk kellene, hogy legyünk! Évről évre ünnepi alkalmakkor találkozva a magyarságot ért veszteséglista egyre gyarapodik. Persze jó a traumákat kibeszélni, szembesülni azzal, hogy mi történt az elmúlt 80-90-100 évben, mert ez a kibeszélés, ami a szembenézés pillanata is a lelkünknek jót tesz – fogalmazott Kolek Zsolt.

Botlik József történész „A kárpátaljai magyarság lelki és anyagi sérelmei 1920 óta napjainkig” című előadását Vincze Gábor történésznek „Az erdélyi magyarság lelki és anyagi sérelmei 1920 óta napjainkig” című előadása követte.

Gecse Géza történész záró előadása, amelyet a szervezők a következő címmel hirdettek meg: „A pánszlávizmus ideológiai szerepe a Magyarság megcsonkításában és a külhoni magyarság meggyötrésében” mintegy keretbe helyezte mindazt, ami mindannyiunkkal az első világháborút követően történt. Az előadó hozzátette: pontosabb, ha előadásának azt a semleges címet adjuk, hogy „Az orosz pánszlávizmus szerepe a magyarság életében 1869 és 1956 között”.

Nem szabad elfelejteni, hogy Oroszország nagyhatalom volt és az egész reformkori magyar értelmiség valósággal rettegett tőle, amit az 1848-49-es forradalomban vállalt orosz részvétel aztán beigazolni is látszott. Az orosz közvéleményt erőteljesen befolyásolták a Magyar Királyság területén élő szláv nemzetek közül a horvátok, szerbek, de főként a szlovákok magyarokról alkotott elképzelései. Kissé bonyolulttá teszi a helyzetet, hogy a szlovák nemzeti mozgalom motorjai a XIX. században főként evangélikus egyházfiak voltak, akiknek bibliája korabeli cseh nyelven íródott, amit a köznép nem értett – de a magyarokról alkotott kép tekintetében, rendkívül sötét kép született: ázsiai csürhe, amely kegyetlenül elnyomja a békés, szlávokat, sőt Ján Francisci például barbár, kutyafejű gazemberekként ábrázolt bennünket, akik a szelíd szlovák népet „el akarják kutyafejűsíteni”.

Nincs tíz éve, hogy magyarul is olvasni lehet a legnagyobb hatású 19. századi szlovák gondolkodó Ludovit Stúr A szlávság és a jövő világa című könyvét, amely a közép-európai térségben immár egy teljesen új államszövetségben gondolkodik, igaz a koncepció még nem elég kiforrott. Ezt az eredetileg német nyelven született művet 1867-ben először Moszkvában jelentették meg – oroszul!

Az orosz Nyikolaj Danyilevszkij könyve, az Oroszország és Európa viszont ezt követően 1869-ben jelent meg. A mű öt kiadást ért meg és a peresztrojka utáni Oroszországban még legalább ugyanennyit! Ebben a műben az orosz szerző a magyarságot a szláv tengerben való feloldással riogatja és felvázolja azt az új európai világrendet, amely az első világháborút követően Európában megvalósult – egyetlen különbséggel: Danyilevszkij művében nem biztos, hogy Lengyelország a leendő új államszövetség tagja lesz. Sőt az sem, hogy lesz-e egyáltalán Lengyelország. Furcsa ellentmondás, hogy a szláv lengyeleket még a nemszláv magyaroknál is jobban utálta némelyik orosz gondolkodó és ilyenekből nem kevés volt.

Ez a kérdés azért is érdekes, mert az oroszoknak a franciákkal kötött 1892-es, majd a britekkel kötött 1907-es szövetségét követően az antant országokban az európai szlávokat is barátokként kezdték el reklámozni mind Nagy Britanniában, mind Franciaországban. De Oroszországban 1917-ben a bolsevikok kerültek hatalomra, akik magyar szempontból összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint akár a cár és környezete, de az orosz polgári pártoknál is! Viszont az is vitathatatlan, hogy sem Oroszországnak, sem a Szovjetuniónak nem volt beleszólása az első világháború utáni nemzetközi rend kialakításába. Az 1930-40-es évek eseményei következtében a Szovjetunió eredetileg oroszellenes politikája előbb „felpuhult”, majd nacionalizálódott. Sőt, 1941-et követően pánszláv elemekkel „egészült ki”, ami magyar szempontból nem volt szerencsés, bár a helyzet lehetett volna például magyar szempontból 1944. decemberében is sokkal rosszabb. Az, hogy Csehszlovákia újraalakulhatott, illetve Titónak sikerült a délszláv államot kommunista alapon egységes államként feltámasztania, abban ennek a megváltozott szovjet politikának is szerepe volt és a Titóval való konfliktus, illetve a Kínai Népköztársaság megalakulása tette kissé anakronisztikussá ez az immár demokratikus pánszlávizmusnak nevezett doktrínát, amely abban is különbözött a klasszikustól, hogy a 19. századi pánszlávok eredetileg nem gondoltak német területek feletti ellenőrzésre – jelentette ki Gecse Géza.

A II. világháború befejező szakasza, majd a magyar 1956 ismét a régi előítéleteket erősítették a moszkvai vezetésben – aligha véletlen, hogy Kádár Jánoséknak a forradalmat követően anti-nacionalista politikát kellett meghonosítaniuk Magyarországon, de ez egy további előadás témája lehetne, hogy pontosan miként és hogyan született meg ez az új koncepció – jelentette ki Gecse Géza.

A rendezvény moderátora Kondor Katalin a résztvevők által elmondottakat összegezte, miután köszönetet mondott az előadásokért.
Az Országos Baranta Szövetség konferenciáját két kamera is rögzítette és a felvételeket hamarosan közre is adják.

Aspektus

A cikk közlésének eredeti helyén a Felvidék.ma 2020. augusztus 22-i számában - kattintással: