A Magashegyi - Gombaszögön

Bocskor Bíborka egzisztencializmusról, nihlizmusról és az organikus összetartozásról

A gombaszögiek hálás közönségnek bizonyultak csütörtök este, hiszen a Magashegyi Underground szinte valamennyi dalát együtt énekelték az együttessel, amelynek énekesnőjéről, Bocskor Bíborkáról lassan Magyarországon is tudatosul, hogy Erdélyben egy pici faluban, Csíkszentmártonban, Csíkszeredától 16 kilométerre született.
 

Nincs messze ez a település Csíkszentdomokostól, attól a településtől, ahol 1944 októberében a Maniu-gárdisták baltás gyilkosai minden emberi képzeletet felülmúló módon mészárolni kezdték a fegyvertelen magyar polgári lakosságot. Ennek a múltnak azonban semmi nyoma Bíborka dalaiban. Sőt.

-Itt van egy dal, amelyikkel az együttes nagy sikert ért el, az Elutazunk együtt Angliába című dalra gondolok, ami arról szól, hogy menekülni kell – Angliába. Magyarországról, de nekem az én szlovákiai ismerőseim közül legalább annyian vannak odakint, mint a magyarországiak közül. Hogy lehet, hogy ezt egy csíkszeredai lány énekli nagy sikerrel a Felvidéken?

Bocskor Bíborka:
- Szerintem nem egy hely, határozza meg kizárólagosan az egyént. Az ember ugyanis saját magában van otthon. Én pedig szeretem az otthonomat, és szeretném, ha a jövőben is aktív kapcsolatban tudnék lenni azokkal, akikkel egy helyre teremtett a Jóisten. Ilyen szempontból a barangolás az egyfajta tapasztalatiság a számomra.

- Végül is nem gyerekként jöttél Magyarországra, de most már lehet, hogy inkább budapestinek tartod magad, hiszen a leghosszabb időt az eddigi – nemcsak - felnőtt életedből, a magyar fővárosban töltötted?

Bocskor Bíborka:
- Tizenakárhány éve élek Budapesten. Sohasem gondolkodtam azon, hogy én most végül is magyarországi vagy inkább erdélyi lennék.

- Viszont a zenekar összes többi tagja – rajtad kívül – kivétel nélkül mind magyarországi. És a dalok, amiket a zenekar énekel, azok kifejezetten magyarországi életérzést sugároznak, és itt főként az ideológiamentes, jól sikerült nihilista-egzisztencialista dalaitokra gondolok.

Bocskor Bíborka:
- Van egy urbánus és van egy vadromantikus vidéki búkólika a zenénkben, ami megjelenik a dalainkban. Mi ezt éljük meg nap mint nap, ez a tapasztalati „anyag”. Nem tudom semmilyen skatulyába zárni.

- Alapvetően én sem hiszek abban, hogy valakit döntő mértékben határozna meg a születése vagy a múltja, de valamennyire azért mégis befolyásolja. És az sem mindegy, hogy az ember mit fejleszt magában szándékosan. A te esetedben ez hogy van?

Bocskor Bíborka:
-A gyökerek mellett én a szárnyakat is nagyon fontosnak tartom. Mi a zenekarban egy közösség vagyunk – öt ember közös eszenciája. Én erdélyi vagyok, de a többiek között van szentendrei, káldi és tatabányai. Minket kizárólag a véletlen gyűjtött egybe. Évekkel ezelőtt részt vettem egy budapesti tehetségkutató műsorban, a Megasztárban. Előtte Marosvásárhelyen jártam a Színművészeti Egyetemre három évet, amit aztán később befagyasztottam, mert úgy éreztem, hogy nem akarom befejezni. Eljöttem Budapestre szerencsét próbálni, ahol egy újpalotai garzont béreltem. Volt egy elavult kis számítógépem, ahová a Megasztár után jött egy e-mail. Mariusz írt, hogy mi vagyunk a Magashegyi Underground, arra gondoltunk, hogy szeretnénk veled dolgozni. Úgy gondoltam, hogy én is ehhez hasonló választ írok: „Szia! Bocskor Bíborka vagyok, én pedig éppen 850 méterrel vagyok a tengerszínt fölött, ami kiváló hely arra, hogy ezt megbeszéljük!”

És akkor jött a válasz, hogy oké, akkor mi leutazunk hozzád, Erdélybe Szentegyházára, mert valószínű, hogy ott vagy, hol lehetnél másutt? Akkor azt mondtam magamban: milyen aranyosak, hogy lejönnének – én akkor itt voltam Budapesten és így másnap már találkoztunk is és akkor indult el a Magashegyi – egy fiók projektből, akiknek már megvolt az eszméjük, de akkor aztán végül közösen bontottuk ki.

- Megalakulásotok óta a Felvidékre többedszerre tértek vissza, sőt a gombaszögi táborba is legalább harmadszor. Viszont most sem maradtok itt, pedig éjjel 11 óra van, hanem a szokásos rutinnak megfelelően utaztok azonnal haza: Magyarországra.

Bocskor Bíborka:
- Nagyon szeretünk ide visszajönni, például tavaly nagyon sajnáltam, hogy nem hívtak meg Gombaszögre. Együtt éreztünk, amikor leégett a krasznahorkai vár. Most jelent meg a lemezünk, és egy vidéki rádiós turnéra indultunk. Úgy éreztük, hogy organikusan próbáljuk meg tudtára adni az embereknek, hogy megjelent a lemezünk, és annyira pozitív tapasztalatunk volt vidéki rádiós szinten is, hogy micsoda közvetlenség és micsoda szeretet van a vidéki rádióknál és ugyanígy vagyunk a közönséggel is. Ezért szeretünk nagyon ide is jönni, mert a helyi ízekben és színekben is jelentős különbségek vannak. Engem például még az is nagyon inspirál, hogy itt például most éppen sárba léptem, de bármi lehet mély gondolatébresztő, ami az élethez tartozik és nem a kiwaxolt, megszépített formája valaminek. Akár ide, akár Erdélybe megyünk, abban mások a magyarok,  az emberek, mint két ember, aki évek óta együtt él, az is két külön világ, hát még akit elválaszt sok-sok tér, idő, kulturális tapasztalat. Én mindig inkább a hasonlóságot keresem, és tapasztalom is. Nagyon megtisztelő például az, ahogy te is említetted, hogy itt a koncerten is velünk énekelték a dalokat. Nagy szerencse az, hogy ez Csíkszeredától, Budapesten át Gombaszögig mindenhol így van, és azt hiszem, hogy egy ilyen közös nyelv - a zenénk - így közelíti egymáshoz az embereket.

Gecse Géza

A cikk eredeti megjelenésének helyén a Felvidék.ma 2016. július 18-i számában – kattintással:

 

 

 

 

Főmenü: