Néhány kulcsfogalom Fukuyama műveiben

Néhány kulcsfogalom Fukuyama műveiben

Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című műve a szerző 1989-es nagysikerű tanulmányának továbbfejlesztett változata, amelyben –  miként a tanulmányban is – azt állítja, hogy a kommunizmus és a tőle eltérő, különböző másfajta diktatúrák elbukásával az ideológiák közötti harc tulajdonképpen véget ért, a világban a liberális demokrácia uralmának a kora következik. Erre utal a kötet címe is „a történelem vége” kitétellel. A könyv a hegeli filozófia nyomdokain indul el, hiszen Hegel volt, aki elsőként állította, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség kivívásával az emberiség beteljesítette a történelmi fejlődést és ilyen értelemben a „történelem véget ért”.


                                            Francis Fukuyama

A történelem vége

A történelem vége kitétel Fukuyamánál a történelmi fejlődés szempontjából értendő, hiszen a világ nagyobbik részében (vannak persze kivételek) összeomlott a kommunizmus, amely a liberális demokráciával szemben igyekezett korábban versenyképes alternatívát nyújtani, de közben megakadályozta, hogy a kommunista rendszerekben élő emberek olyan jogokban részesüljenek, amelyeket a liberális demokrácia valamennyi állampolgárának biztosít. Fukuyama szerint, a liberális demokrácia, amely az 1989-re, illetve azt követően a legtöbb országban felváltotta a kommunista berendezkedést, illetve eddigre a különböző autoritárius rendszerek is mintegy liberális demokráciákká „alakultak vissza”.[1]  Hegel volt, aki Fukuyamát megelőzően a 19. század legelején a Nagy Francia Forradalom vívmányaiból: a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavából következő társadalomszervezési gyakorlatot, mint  az abszolutizmus megdöntését eredményező új világot utolsóként, a „történelem vége”-ként tételezte. A demokrácia már  az ókori Görögországból, majd a Római Birodalomból, illetve  a kora újkortól kezdve ismerős fogalom. Ám ezek a demokráciák nem tekinthetők liberálisnak! Azért sem, mert a maguk korában bizonyos feltételeknek meg kellett felelni, hogy az ember szavazhasson és részt vehessen a politikai életben. Ráadásul csak a férfiak számára adta meg a lehetőséget, hogy részt vegyenek a közügyek intézésében, a nőknek – nem. Ezért beszélhetünk liberális demokráciáról csupán a francia forradalmat követően.

         Az ilyen elvek mentén szerveződő államok és társadalmak életét a XX. század első világégése, az első világháború alaposan kikezdte és meg is rendítette! Alapelveire, a képviselet elvére támaszkodva előbb a baloldal részéről érkezett egy erőteljes kritika, de a jobboldal sem maradt rest. A két világháború között alakult állammá a kommunista elvekre támaszkodó Szovjetunió és 1933-tól kezdődően Németországban Adolf Hitler a – német társadalom nagyobbik részének a támogatásának a megszerzését követően – a totalitárius nemzetiszocialista állam kialakításával – pont a liberális állam biztosította emberi alapszabadságjogok felszámolására tett kísérletet.

A második világháború során az Atlanti Charta szellemében az angolszász hatalmak összefogtak. E szövetséghez hamarosan a kommunista Szovjetunió is csatlakozott. Ily módon a második világháborúban aratott győzelem a liberalizmus győzelmét jelentette – legalábbis Európa fejlettebb, nyugati felében.

Miért épp a liberális demokrácia az, amelyben az ember beteljesíthette és elismertethette saját maga emberi mivoltát a másik emberrel? Ezekre a válaszokra egyszerűnek tűnik a válasz. Az ember és ily módon a történelem hajtóereje a thümosz[2].

 

A thümosz mint az ember lelkének a része

Fukuyama egyetért Platónnal, az ókori görög filozófussal abban, hogy a vágyakozás és a gondolkozás mellett a thümosz az emberi lélek harmadik hajtóereje.[3] Ez akkor alakult ki, amikor az első emberek birokra keltek egymással és az erősebb felülkerekedett a gyengén.[4]  Fukuyama magyarázata szerint, amikor kialakult az úr szolga viszony – az sem az úrnak, sem pedig a szolgának nem volt megfelelő. Ebből kiindulva tulajdonképpen sem az ókori, sem a középkori feudális társadalmak sem voltak egyik félnek sem megfelelőek. Sőt, Fukuyama ennél tovább megy: szerinte az összes eddigi háború kiváltó oka alapvetően az elismerés vágya. Sőt, ez a vágy az, ami majd elvezet a történelem folyamán megjelenő összes államforma, uralkodói berendezkedés, majd az annak csúcspontjaként megjelenő liberális demokráciához is.[5]

         Térjünk vissza a fentebb említett megállapításra. Miszerint sem úrnak, sem szolgának nem megfelelő ez a rendszer. A szolgának azért nem, mert thümosza hajtja tovább, hogy ismerjék el, mint embert. Azért, mert amikor az úr legyőzte őt, nem mint thümoszt győzte le, hanem mint embert. Mint embert, mert a legyőzött nem volt erősebb leendő uránál az adott pillanatban, ám nem tudott rajta felülkerekedni. Ha megnézzük a történelem egyes szegmenseit, azt láthatjuk, hogy a háborúkat kiváltó okok mind a thümoszra vezethetők vissza. Az embert hajtotta az az indulat, hogy őt elismerjék. Gondoljunk csak a parasztfelkelésekre. A jobbágyok azért harcoltak, hogy uraik elismerjék őket egyenrangú félként, de ez az elismerés egészen a Nagy Francia Forradalomig váratott magára. A felvilágosodás azért tudott sikeres lenni, mert azt hirdette, hogy minden ember egyenlő.  Hegel ezt a nagy világformáló eseményt tartja a történelem végének, és az emberi beteljesedés csúcsának.

         Azonban, ha nem csak a parasztok vagy a társadalom alsóbb rétegeinek szempontjából vizsgálódunk, feltűnik, hogy a kialakult korábbi rendszer az úrnak sem volt megfelelő. Az urak ugyanúgy nem ismerték el egymást, mint a szolgák uraikat. Ez az úr-úr elismerés sem volt őszinte, hiszen az urak csak azért ismerték el egymást, mert tudták, hogy nem bírnak el a másik erejével. Ha a háborúkat vizsgáljuk, feltűnik, hogy két egyenlő fél nem tud dűlőre jutni. Ilyenkor mindig kell valamely oldalra még egy úr, aki felül tud kerekedni a helyzeten.[6] Amikor a felvilágosodás eszméjét meghirdetik, a thümosz is megszűnik. Ám a XIX. század közepén Marx a liberális demokráciát erőteljes kritika tárgyává teszi! Azt állítja, hogy a jogok elvi síkon történő biztosítása mellett a gazdagok a valóságban mégsem ismerik el a szegényeket. Ennek az eszmének még a XX. században hívó szava lesz a burzsoázia megdöntése és az osztályharc hirdetése, ezért aztán a kommunizmus rá is mutat a liberális demokrácia valamennyi fogyatékosságára!

 Sikerei folytán ezt majd hitelesen képviselni is tudja – nem csak az  első, hanem a második nagy világégés után, illetve egészen az 1990-es évekig. (Fukuyama első ezzel kapcsolatos cikkét 1989-ben publikálta, majd ezt fejlesztette könyvvé.)

         Marx szerepe a liberális demokrácia megdöntésében – vagy nevezzük inkább az emberi indulatosság újra fellángoltatásának a – abban rejlik, hogy rávilágított arra, hogy a kialakult jogok és intézmények mellett az osztályok között ismét kezdett kialakulni az úr-szolga viszony.  Ha belegondolunk abba, hogy a kommunizmus egyik fő alaptétele az osztályok közötti ellentét felszámolása, a kölcsönös elismerés, akkor ezzel a kijelentéssel és a szegényebb rétegek thümoszának megszólításával Marxnak és követőinek sok helyütt úgy tűnt, hogy igazuk van. Marx ezt a „rés”-t használta ki, amikor a kommunizmusban mindenkinek mindent elérhetővé tett. Vagyis inkább csak ígért. Ha jobban megvizsgáljuk a kommunizmust, korlátozottan egyfajta fogyatékossággal megtalálhatjuk benne a liberális demokrácia alapjait.[7] Hiszen minden ember itt is egyenlő – csak másképp. Minden ember itt is szabad, bizonyos korlátokon belül. Itt is minden ember - testvér, csak éppen – az orwelli kijelentéssel élve – vannak egyenlők és vannak még egyenlőbbek!

E belső ellentmondás lesz a kommunizmus bukásának egyik oka a XX. század végén!

Fukuyama meggyőzően, példákkal bizonyítja, hogy az anyagi bőséget a liberális demokrácia sokkal nagyobb mértékben biztosítja a saját polgárai számára, mint a kommunista társadalmak!

Éppen ezért az emberek már nem az osztályharcot és a kommunizmus egyenlőségét kívánják, hanem a nyugati liberális demokráciát, amelyben minden embernek minden olyan joga megvan, amelyet a demokrácia intézményei biztosítanak neki. De milyen is egy liberális ember?

 

A mell nélküli ember

Milyen lehet az az ember, akiből már hiányzik a thümosz? Miért veszhet ki az emberből a thümosz, ha eddig mindenki azt mondta Platóntól Hegelig, hogy ez a történelem hajtóereje? Amikor az ember elérte a történelem végét és még tovább is lépett, rájött, hogy nincs már ennél több, amit elérhet.[8] A thümosza teljesen megnyugodott, mivel anyagi jólétben él és embertársai is elismerték. Kialakult a thümotikus társadalom, mely a kölcsönös elismerésre épül. Ledőltek azok a korlátok, amelyeket eddig a keleti kommunizmus, a nyugati fasizmus vagy éppen a USA-ban burjánzó populizmus támasztott. Az ember elvesztette az iránti vágyát, hogy továbblépjen. Teljesen belenyugodott abba a világba, abba az államformába, amelyet felépített és az addig megélt harcokat kitörölte magából. Nincs már magasabb rendű eszme, amely ki tudná zökkenteni az embert ebből a kényelmes a liberális demokrácia adta helyzetből. A thümosz megnyugodott vagy mondhatnánk azt is: teljesen eltűnt az emberből. Hiányzik belőle az indulat, harci szellem, amely a történelmet nem csak előre vitte, hanem évezredeken át meg is határozta.

         A mai ember is belelovallta magát ebbe a kényelmi helyzetbe. Már nem célja sem a kommunizmus megdöntése, sem az, hogy osztályharcot hirdetve megdöntse a burzsoázia uralmát vagy fellépjen a fasizmus szülte egyenlőtlenségek miatt. A liberalizmus összekapcsolja Európát a világ többi pontjával és az embereket szerte a világon. A mell nélküli ember – Fukuyama megfogalmazása szerint – már nem akar magasabb szintre lépni, vagyis a liberális demokrácián nem kíván változtatni.

         A mai világra vetítve, mára a liberális demokrácia az alapja mindennek. Az emberek thümosza megnyugodhatott, hiszen mindenki számára biztosítva vannak a demokrácia feltételei.

 

Bizalom vagy a civilizációk összecsapása (összefoglaló)

         Fukuyama népszerű és híres könyve méltán érdemli ki a mai olvasók figyelmét. Főként azért, mert egy olyan történelemszemléletet tár elénk, amelyen elgondolkozni sem igen szoktunk. Élhetnénk azzal az arisztotelészi ellenérvvel, hogy „Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni!”, hiszen  Fukuyama állítása szerint a történelem linearitása véges, így egy önmagába bezáródó kört alkot, amely egy pontból elindul, majd oda vissza is tér.  Saját könyvének alapállítását tulajdonképpen majd ő saját maga fogja megcáfolni egy újabbal, a Bizalom-mal[9], hiszen amennyiben azokat a tényezőket vizsgálja, hogy mitől számít sikeresnek egy-egy társadalom – hiszen a Bizalom alapvetően erről szól, akkor bizonyosnak vehető, hogy nem a liberális demokrácia az eszményi társadalmi rendszer, ami mindenre gyógyírt jelent. Nem szabad azonban arról sem megfeledkeznünk, hogy Fukuyama egykori tanára: Huntington – már a Bizalom megjelenését megelőzően  megjelentette tanulmányát, amelyet ő is majd könyvvé fejlesztett, amely – nyíltan tagadta Fukuyama alapművének fő tézisét, mivel szerinte a társadalmakat nem aszerint lehet megkülönböztetni, hogy liberális demokráciák-e, hanem aszerint, hogy mely kultúrához tartoznak. Huntington szerint ugyanis a kultúra a fő meghatározója annak, hogy egy-egy társadalom hova sorolható, nem pedig a társadalmi berendezkedése vagy politikai rendszere.[10]     

Kraseczki Gergő

 

 

[1] Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Kiadó, Budapest, 2014.

[2] Thümosz: Platón Államában megjelenő emberi lélek három részének egyike, amely az emberi indulatosságért felel. Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó, Budapest, 2014. 14. o.

[3] Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó, Budapest, 2014. 25. o.

[4] Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó, Budapest, 2014. 30. o.

[5] Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó, Budapest, 2014. 455. o

[6] Részletesebb kifejtését megtaláljuk Hobbesnél, Locke-nál, illetve az USA-ban Jefferson nevét kell megemlíteni. Mindhárman az emberi egyenlőség meghatározó mivoltára hívták fel a figyelmet. Ha csak a francia forradalom jelszavaira gondolunk, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármasára, az kielégíti az emberi lélek és legfőképpen az indulatosság vágyát. A szolgát elismeri ura, így kialakul a kölcsönös elismerés. Mindenkinek biztosítva vannak az alapvető jogok, amelyek eképp a thümoszt arra sarkallják, hogy lenyugodjon. Ezen a bázison minden ember anyagi gyarapodást, jólétet érhet el, miközben a magánszférájának a biztosítása is garantáltnak tekinthető.

[7] Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó, Budapest, 2014. 534.o

[8] Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó, Budapest, 2014. 515.o.

 

[9] Francis, Fukuyama: Bizalom. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997.

[10] Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalalkulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.