Nemzetpolitika - szorítóban

Fotó: Thaler Tamás

1391.jpg

Gecse Géza: Nemzetpolitika – szorítóban. Aspektus – határok nélkül 2002–2017. Püski kiadó, 2017.

A szerző történész, ismert rádiós újságíró. Sokak által hallgatott riportjai az 1990-es évek elejétől a magyar közbeszéd részeként élnek tovább. Az első évtized termését a közönség abban a kötetben olvashatja, amely 2002-ig közli szöveghűen a riportok anyagát. Azóta eltelt tizenöt év, s Gecse Géza arra vállalkozott, hogy ennek a tizenöt évnek a riportanyagát rögzítse könyv alakjában. Verba volant, scripta manent. A vállalkozás ezúttal is jól sikerült.

A kötet grandiózus vállalkozás. A magyar közélet konfliktusokkal és vitákkal, kormánycsőddel és kormányváltással, meghasonlással és nemzeti egymásra találással tarkított tizenöt esztendejének szinte minden rezdülése érzékelhető a könyvben. S ha a száz év múlva működő történészek – ha egyáltalán lesz még akkor ez a szakma – meg kívánják magyarázni a nagyközönségnek ezt a kort, akkor bátran nyúlhatnak a kötet szövegeihez, mint kordokumentumokhoz.

A szerző talán maga sem tudja, miért adta a könyvnek az éterben annak idején gyakran felhangzó alcímet, hogy „határok nélkül”, hiszen az 557 oldalon annyi minden más is van. Európai csatlakozás, könyvkiadás üzleti keretek között, gályarab-prédikátorok, a magyar ügy balti aspektusa, orosz birodalmi gondolat (a szerző tudományos „vadászterülete”), az ismeretlen Horthy, Bruszilov, keserűvíz, Ferenc József. Ahogy az élet diktálta, abban a sorrendben, ahogy a problémák előjöttek ebben a magyar szempontból békés, de koránt sem konfliktusmentes időszakban. Mert az élet nemcsak a belső, kárpát-medencei ügyekről szól, nem kérdezi az újságírót, hogy mi legyen, éppen fordított a helyzet, az újságíró ered nyomába annak, amit az idő hordalékként partra vet. Ennek ellenére a rádiós rovat tematikájának megfelelően az egész volt történelmi Magyarország integrációjáról van a könyvben szó. Elsősorban. Másodsorban pedig arról, hogy a világ mit gondol ezekről a problémákról, s hogy gondol-e róluk egyáltalán valamit.

A kilencvenes években az egyik legsúlyosabb magyar probléma a délszláv háború volt. Senki sem lát a jövőbe. A valószínűség-számítás szabályai akkoriban azt is sugallták, hogy a nem éppen szerény létszámú magyar nemzetrészt a Baranya-háromszögben, a Bácskában a megsemmisülés réme is fenyegetheti. A trauma évek múltán sem szűnt meg. A „Hadkötelezettség – magyar szemmel” című riport ennek a háborúból visszamaradt lelki sérülésnek az utórezgése. Magyar fiatalok a maghatározhatatlan céllal folyó háborúban. Besorozva, érdek és érzelmi azonosulás nélkül. A zentai Bodó József egyike azoknak, aki megtagadja a szolgálatot. Nem akar ágyútöltelékként egy olyan ügyért, amely nem az övé. A riportban az alany már nyugodtan, az eltelt idő hatására már letisztultan meséli el a történteket, de saját sorsán keresztül egy egész nemzedék, egy egész népcsoport fenyegetettségének feszültsége vibrál.

De nemcsak a magyar sors kirívó jelenségei vannak jelen a kötet lapjain. Az eredet is, a „kályha”, ahonnan az Aspektus, mint rádióműsor elindult. 2002 október 16., a beszélgetés napja, 1991, a műsor elindulásának éve. Tizenegy év, távlat, értékelés, a visszatekintés kritikai aspektusa. Mi volt jó és mi lehetett volna máshogy. S a hogyan, a mi okból felmerülő kérdései… . László József, aki a „Határok nélkül” műsorsorozatát elindította: „A németektől aztán megtanultam azt is [László József hosszú ideig dolgozott Németországban], hogy az apró munka nem elég, kell egy folyamatos kapcsolat. Úgy gondoltam, hogy az Európai Unió keretei között mód lesz meghaladni néhány konfliktust, amit a történelemnek, esetleg a környező országoknak »köszönhetünk«. Ezért lett a műsor címe Határok nélkül. Sok-sok háborúság után, tulajdonképpen már 1991-ben létrejött ez a műsor, amit a Magyar Rádióban akkor gyanakodva fogadtak.” (Ellenérv: irredentizmus). Aztán a beszélgetés Antall Józseffel 1991-ben, ami után már nem volt elvi akadálya a műsornak. Gyakorlati igen, „csupán” a solti adó erejét kellett a duplájára emelni, hogy az Erdély távoli vidékein is hallható legyen.

Több olyan riport is van a könyvben, melyeket összefűznek a szórvány és a népességfogyás tragikus gondjai. Azt is lehetne mondani: alig van riportok között olyan, amelyben – ha érintőlegesen is – de ne jelenne meg ez a kérdés. Az első 2003-as keltezésű. Kovacsics József, Csetri Elek, Für Lajos. A 2002-ben lezajlott népszámlálás drámai üzenet: a magyar közösség lélekszáma először csökkent másfél millió alá. A riportalanyok (az első történeti demográfus, a másik kettő történész) elmerülnek a múltban. A falupusztulás nem modern kori jelenség, a mohácsi vész után tömegével eltűnt falvak demográfiai szakadékot vágtak azon a hegyi úton, amelyen Mátyás korában a középkori Magyarország lakossága már félúton járt a csúcsra, ahova Európa fejlettebb államai akkor már feljutottak. Kovacsics József: a Zsigmond korában 4,5 milliós lakosságnak Mátyás idejében már 80%-a bizonyíthatóan magyar. A török időkben Baranyában elpusztult 378 település, az 1710-es években a 4,5 millió már csak 2,5 millió. Für Lajos: „A magyarság tehát nem pusztán a természetes népszaporulatát vesztette el kétszáz év leforgása alatt, – hanem törzslakossága is […] 1 milliónyival, a harmadával lett kevesebb, mint amennyi kétszáz évvel korábban volt.” A beszélgetés nagyot kanyarodik, s egy bátortalan vízióval visszatér a jelen vigasztalan napjaiba. A mai népességfogyás megállítható, mint ahogy régen is megállították, akkor főleg németekkel, akik annak idején zárt városi településeket hoztak létre. Nincs kimondva a riportban, de érezhető, hogy anyagi áldozatokkal, családpolitikával. De nem úgy, hogy a telepítés Erdélyből történik … . Csetri Elek: „Az erdélyi politikai elit szempontjából mint nemzetstratégiai cél ez elfogadhatatlan.”

Nagy ugrás a tematikában, a személyekben, a helyszínekben és az időben. 2008. április 28-át írtunk, amikor elhangzott a „Magyar diaszpórák: előretolt helyőrségek vagy végvárak?” című műsor. Ámon Antal ausztráliai vállalkozás-tudományi szakember, Deák Ernő bécsi magyar történész, Magyaródy Szabolcs a kanadai Hunyadi Mátyás Munkaközösség vezetője. Látszólag másról van szó. Vajmi kevésszer utalnak a népességfogyásra, de el-elvétve mégis megjelenik az elhangzott mondatok sorozatában. Deák Ernő szerint egy közösség fennmaradásához legalább ötvenezres kritikus tömeg megléte szükséges. S hol van ilyen? Mert ha az nincs együtt, akkor az asszimilációt jelent, a jelenség tehát az azonos a népességfogyással – gondolhatnánk. S jól gondoljuk. A népességfogyás az emigráció esetében kétszeres fogyás. Egyszer azért, merthogy tömegek tűnnek el az anyaországból, másrészt azért, mert tömegek tűnnek el az asszimilációs folyamat során. A helyzet persze nem reménytelen. Pozitív példa, amikor Ámon Antal arról beszél, hogy Ausztráliában a bevándorlók anyanyelvén tett érettségi vizsgák plusz pontokat jelentenek az egyetemi felvételin, Deák Ernő szerint ahol fejlett infrastruktúra van (Svédország), és ahol a szervezettség magas fokú, virágoznak a magyar közösségek, szavai szerint „hangosak”, Magyaródy Szabolcs szerint viszont a román szélsőségesek „hangosak”, amikor jó színvonalú irományok jelennek meg cáfolhatatlan igazságokkal próbálva menteni az erdélyi magyar népközösséget.

Szóval minden összefügg mindennel. Mint az életben is. Távoli területek impulzusai erősítik egymás amplitúdóját a kötet lapjain. S ez a könyv egyik legnagyobb értéke. Mert mi köze van az előzőeknek a geopolitikához? Valóban semmi, egészen addig, amíg Gecse Géza fel nem teszi Gazdag Ferenc professzornak, a Külügyi Intézet főmunkatársának a kérdést: „Mi az Unión belül a Kárpát-medencében élünk. Teleki Pálék megállapították, hogy Budapest geopolitikai adottságai ideálisak, míg például Bukaresté nem azok. Vagyis annak ellenére, hogy Trianon bekövetkezett, nagyon sok minden, például a közlekedési struktúra nem változott meg alapvetően. Mennyiben módosulhat a helyzetünk az európai csatlakozás következtében?” A kérdés feltevésének időpontja a legkevésbé sem mellékes: 2007 áprilisa. Medgyessy megy, Gyurcsány jön, az SZDSZ kiválik a koalícióból és elkezdi utálni a szociálliberális oldal rajta kívül levő részét. Az MSZP, hogy gesztusokat tegyen, megszervezi az erdélyi népszavazás bojkottját. Nem kell Erdély, nem akarjuk kiaknázni a természet és a saját történelmünk által ránk testált geopolitikai előnyünket a románokkal szemben. Probléma, aminek nyomába ered a hang- és képmédia. S jelen esetben nem azt a választ kapja, amit várt. Gazdag Ferenc: Keleten mindenki az Unióba törekszik, semmilyen áldozat nem drága. Csupán a fogadókészség lanyha, a fejlett országok leértékelik (a lenézik szó eufimisztikus változata) a befelé igyekvő társadalmakat. Ennek ellenére a keleti társadalmak leginkább mobil, és Nyugaton konvertálható elemei elhagyják az országot. Demográfiai apály.

Íme a kályha, ahonnan a kötet legtöbb riportja elindul. „Nagyon rosszul áll a szénája a szerbeknek, a románoknak, az oroszoknak!” Mert – mondja a geopolitikus szakember – azok a társadalmak, amelyek legkevésbé fejlettek, demográfiailag a legvirulensebbek. A nagyon szegények tehát nem mennek el, hanem szaporodnak [N. b.: a 2015-ben elindult migrációs folyamat ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja, már ami a mondat első részét illeti – T. Z.]. „Ha a szerbek nem hajlandók Koszovó különállásába beleegyezni, akkor néhány évtized múlva Belgrádban is albán többség lesz!” A szerbek dicséretére váljon, hogy erre az igazságra maguktól is rájöttek, s megszabadultak ettől a fenyegető perspektívától. Pár éve megtörtént a Gólem szabadjára eresztése. S hogy minden rímel mindenre, egy újabb idézet ugyanebből a könyvből: „Csetri Elek: Nicolae Iorga azt mondta, hogy Erdélyt nem a román hadsereg, hanem a román anyák hódították meg.”

Amely kijelentés éppen napjainkban kezdi elveszíteni jelentőségét, hiszen Románia lakossága az elmúlt rövid idő alatt 3,5 millióval csökkent, s a prognózisok szerint ugyanez a fogyás hamarosan 3,5 millióval bővül, aminek következtében Románia működésképtelenné válik. Nagy gondokat okozva ezáltal azoknak az erőknek (lásd magyar kormány), amelyek Nyugat-Európa „eliszlámosodásával” szemben egy a valódi európai értékekre alapozó összefogás mellett szállnak síkra. Romániára – rá mellesleg ebben az összefogásban igen nagy szükség lenne – a vészesen kibontakozó negatív demográfiai trend miatt a gyenge láncszem és a meggyőzhetetlen outsider szerepét fogja kiosztani a történelem. Vagy … ? Még a tézis kimondása is a science fiction határai súrolja: Teleki Pál elmélete nyer igazolást, s Erdély Romániáról történő leválásával beáll a Treuga Dei, az évszázadok óta létező geopolitikai alapállapot?

A kötet szereplői igazságokat és féligazságokat mondanak ki, de legalább annyit el is hallgatnak. Az olvasónak és recenzensnek ugyancsak koncentrálnia kell, hogy milyen irányban gondolja tovább a kötet által közvetített gondolatokat, amelyeket hallott, s azokat is, amelyeket hallhatott volna. Jelen recenziónkban ehhez a puzzle-játékhoz szerettünk volna ötleteket adni. Reméljük nem sikertelenül.

S ami ennél sokkal fontosabb: szerettük volna felhívni a figyelmet a Gecse Géza által művelt műfaj történeti forrásértékére. A kötet riportjai egy olyan korszak atmoszféráját idézik fel, amit a benne élők – tehát mi valamennyien – érzékelünk ugyan, de éppúgy nem tudunk eligazodni a történések kavalkádjában, mint ahogy az egyiptomi középbirodalom fáraói sem tudtak a sajátjukban, vagy az egyszerű pomerániai gránátos a Königgrätz-i csatamezőn. Hogy mi van és mi lesz, vagy mi lehetne, annak eldöntéséhez Bismarckokra és Andrássy Gyulákra van szükség. A jövő történészei majd felhasználják mindazt, amit mi is elolvastunk, de biztosan mást fognak gondolni ezekről a riportokról, s a benne foglaltakról, mint mi, a kort átélt emberek. Nehéz dolguk lesz. Nehezebb, mint nekünk, akik még az írott források bűvöletében élünk. Írott források ma is vannak, de az igazi döntések mikéntjét nem ezek alapján lehet majd rekonstruálni, hiszen „lehallgatásos” korban élünk. Lásd: 308. old.: „Nyilvántartanak. Nyilván, tartanak – tőled!” (Nagy Feróval és Wahorn Andrással folyt tanulságos beszélgetés 2005-ből). Nekünk, a régi dolgokkal foglakozó történészeknek csak egymás mellé kell állítani a „szubjektív műfajt” a levéltárak irataival. Ha egybecsengenek jó, ha eltérnek egymástól nem jó. A mai kor igazi döntéseiről ritkán készülnek feljegyzések. Éppen a titkosszolgálatokra épülő világrend technikai fenntartásához használt berendezések, s az ügynöki hálózatok, tehát a félelem miatt. Így aztán papírok vannak, de nincs valódi tartalom bennük, ami más forrásokkal egybecsengjen. Lehet, hogy a Gecse Géza által képviselt műfajnak nagyobb lesz a történeti értéke, mint az Egyesül Államok külügyi irományainak? Ki tudja.

Tefner Zoltán

A megjelenés eredeti helyén a Mandiner 2017. szeptember 27-i számában: