Összhangzatok –Tőzsér Árpád 80 éves


Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, a költő 80. születésnapjára és életpályájára utalva főként annak örült, hogy a kommunista elnyomás éveiben gyakran jellemző bizonytalan lelkiállapot Tőzsér Árpád számára az élete során nem befelé fordulást okozott, hanem pont ellenkezőleg: az ő szeme mindig nyitott volt a külső történésekre is. Ennek a nyitottságnak köszönhetően most, a felvidéki költő 80. születésnapján – a felvidéki születésnapi ünnepségeket követően – egy hosszú és termékeny életpályát ünnepelhetünk Budapesten is, mondta a főigazgató asszony.

 

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke templomi orgonához hasonlította az ünnepelt életművét, amely az idők során mind „újabb és újabb összhangzatokat volt képes megszólaltatni”, s az alkotó – együtt lélegezve a költészet mindenkori aktuális áramlataival – Prága, Varsó és Párizs üzenetét is képes volt szintetizálni, pedig a kisebbségi helyzet többnyire nem erre ösztönzi az embert.

Bár már hónapokkal korábban odaítélték Tőzsérnek a Magyar Írószövetség örökös tagságáról szóló igazolványt, Szentmártoni a mostani alkalmat megragadva adta át azt tulajdonosának.

Ezt követően Ács Margit, Pécsi Györgyi, Szörényi László és Varga Imre idézték föl a számukra jól ismert hatvanesztendős pálya egyes szakaszait, amelynek kezdetét az 1958-as Fiatal szlovákiai magyar költők c. antológia és az 1963-as első önálló verskötet, a Mogorva csillag jelzi.

A moderátor Reményi József Tamás jegyezte meg, hogy a Tőzsér-kéziratoktól féltek a szerkesztők és a kiadók, mivel ő a verseit még az utolsó pillanatokban is rendszeresen át- és újraírta – volt, hogy csak részben, de nem ritkán – teljesen.

Pécsi Györgyi húsz éve írt a költőről egy monográfiát, de ahogy Szörényi László megjegyezte, aktuális volna az újabb pályakép, hisz az első megszületése óta Tőzsér életműve, ha lehet még izgalmasabban alakult.

Ács Margit megjegyezte, hogy számára, magyarországiként, mennyire furcsán hatott, hogy Tőzsér verseiben szlovák vendégszövegek is voltak, bár a szerző művészetének ezen túl is jellemző sajátossága a különböző nyelvű irodalmak, iskolák együttlátása, a szintetikus gondolkodás. Ezen belül azonban a kifejezetten felvidéki közegre utaló magyar-szlovák idióma a magyarországiakat olykor nem tudta megszólítani. Tőzsér számára, fejtegette továbbá az írónő, a „közép-európaiság” fogalma „menekülési útvonal” volt a kisebbségi létből.

A Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében a mintegy félszáz néző és hallgató előtt közben a költő szülőföldjének, szülőházának képeit vetítették folyamatosan, Ács Margit szerint azonban nyugodtan mutathatták volna Joyce, Eliot vagy Ezra Pound képét is, hiszen Tőzsérnek mint költőnek ezek a világirodalmi szerzők legalább annyira „szülőföldje”, mint a Felvidék.

A pályatársakat és kollégákat követően maga Tőzsér Árpád is beszélt életpályájának alakulásáról, így arról is, hogy első két verskötetét 1963-ban, majd 1967-ben a kritikusok vallomásos, személyes költészetként jellemezték, és ma ő maga is úgy látja, hogy azok még a 19. századi költészet csapásvonalán haladtak. De – jegyezte meg –, erre még idejében (a hatvanas évek liberalizálódó szellemiségében) rájött, és változtatott alkotói filozófiáján. Ettől kezdve, Mallarmé jegyében, „szóközpontúan” alkotta meg költeményeit.
 

A találkozót a Petőfi Irodalmi Múzeum, pontosabban: a 80 éves költőt ünneplők közönsége személyes születésnapi köszöntésekkel, koccintásokkal, borozgatással zárta.

Tőzsér Árpádot a rendezvényt követően sikerült meg is szólítanunk, akinek mostani e-mail címe egyik világirodalmi mesterére, Ezra Poundra utal, ám a hatvanas években megjelent debütáló versesköteteinek vallomásos líráját (első önálló versgyűjteménye 1963-ban, Mogorva csillag címmel jelent meg) ma már távolságtartással nézi. Ő maga, úgy tűnik, inkább a két háború közötti és a hatvanas évek demokratikus-liberális csehszlovákiai szellemiségének világirodalomra nyitott „szülötte”. Az ünnepi rendezvényt követően a költőtől a következőket kérdeztem:

Ha a feladatunk az, hogy Tőzsér Árpád tevékenységét jellemezzük és értékeljük, költészetét pedig szélesebb kontextusba helyezzük, akkor a „csehszlovákiaiság” mellett a délvidéki Új Symposion is eszünkbe jut. Ez az Újvidék-központú magyar művészeti kezdeményezés a hatvanas években egyszerre próbált modern és alternatív lenni úgy, hogy kulturális téren vetélkedhessen a Budapest-központú, kádári Magyarország irodalmával. Csehszlovákiában Tőzsér Árpád volt az, aki mintha hasonló célokat tűzött volna ki maga elé, legalábbis időben, távolról szemlélve az akkori magyar irodalmi életet, így tűnik. Mennyire van igaza annak, aki ezt állítja?


Tőzsér Árpád:
– Az irodalom és benne a költészet is – mindenképpen korfüggő, legalábbis bizonyos vonatkozásokban az. Ilyen értelemben természetesen hatott ránk a hatvanas években a csehszlovák közélet liberalizálódása is, valamint az Új Symposion-közvetítette jugoszláviai szabadabb, „avantgárdabb” légkör is. A csehszlovákiai liberalizálódási folyamatnak egészen pontosan meg lehet jelölni a kezdetét. 1963-ban volt Liblicén az a Kafka-konferencia, amely következményeiben a hatvannyolcas „prágai tavaszhoz” vezetett, így korszakhatárnak tekinthető. Kafkának azt megelőzően a nevét sem volt szabad kiejteni vagy leírni Csehszlovákiában. A konferencia valóságos áttörésnek számított, mert az irodalom után a közélet és a politika is liberalizálódni kezdett. Meggyőződésem, hogy 1968, a csehszlovákiai „bársonyos” vagy – ahogy a szlovákok mondják – „gyengéd forradalom” 1963-ban és Liblicén kezdődött.

Hol van ez a bizonyos Liblice?

– Csehországban, Prága közelében. A Kafka-konferencia után áradni kezdtek ránk a cseh, a közép-európai és világirodalmi hatások. Megismerkedtünk a cseh avantgárd irodalommal és költészettel, utána a lengyel abszurd színházzal. Ezek a ránk szakadó világirodalmi hatások eredményezték, hogy a hatvanas években minőségileg más költészetet, más irodalmat kezdtünk mi is művelni, mint korábban.

De ezt itt Magyarországon nem egészen értették. Mint ahogy azt sem, hogy mit keresnek például az ön verseiben a szlovák és idegen nyelvű vendégszövegek. (Ezt itt ma este az egyik értékelője is szóvá tette.) Másként fogalmazva: Ön egykor úttörő szerepet vállalt a Felvidéken, tehát a magyar nyelvterület egy részén, de művei befogadásának voltak bizonyos korlátai – a Kárpát-medence más magyarlakta régióiban.

– A magyarországi recepciónk abban az időben nagyon érdekesen alakult. Budapesten sokszor egyszerű, közönséges óvatosságból nem fogadták el bizonyos dolgainkat, nem akarták ingerelni a csehszlovák elvtársaikat, meg aztán igen, volt sok olyasmi is a költészetünkben, amiről Ön az imént beszélt. Cselényi László például – Esterházy Péter szerint a legmakacsabb magyar avantgardista – abban az időben, a hatvanas évek közepén járt Párizsban, ahonnan hozta az avantgárd-hatásokat, délről jött a jugoszláviai magyar irodalom, az Új Symposion, északról a cseh és lengyel avantgárd hatása. Volt mit magunkba szednünk. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején megerősödtünk az Egyszemű éjszaka című antológia fiatal nemzedékével, amely mintegy ráállt arra a vonalra, amit korábban mi, néhányan képviseltünk.  És így már olyan átütő erőt jelentettünk, amit nem lehetett nem figyelembe venni.  Az 1969-et követően, de főként az 1970-es években kiteljesedő heves sajtóvita közvetlenül az Egyszemű éjszakáról szólt ugyan, de kimondatlanul rólunk, idősebbekről, a korábbi kezdeményezőkről is szó volt benne. A mi sorsunk is kockán forgott.

Mennyire számít ez az egykori kezdeményezés ma folytatható hagyománynak?

– Az idők során érdekes módon az avantgárd is „klasszicizálódott”. A mai magyar irodalomban ez a klasszicizálódás viszont inkább megmerevedést és peremre szorulást jelent. Jelenleg a posztmodern iskolát szokták emlegetni, mint meghatározót, mint újat, mint ennek a kornak a kifejezését, de tulajdonképpen már az is széthullóban van. Mai irodalmunknak a sokszínűség, a polifónia, az irányzatok pluralizmusa a jellemzője. De vannak, akik ezt a pluralizmust egyszerűen káosznak látják. Harold Bloom, amerikai irodalomtörténész az irodalom történetét, részben a filozófus Vico nyomán, úgy periodizálja, hogy kezdetben volt az istenek korának (a teokráciának) az irodalma, aztán jött a hősök kora (az arisztokrácia), azt követte az emberek kora (a demokrácia) és a mai kort nemes egyszerűséggel a káosz korának nevezi. Szerinte ma már nem léteznek meghatározó stílus-iskolák. Azt hiszem, igaza van.

Az összefoglalót, a fotókat és az interjút a Felvidék.Ma számára:
Gecse Géza készítette

Az összefoglaló eredeti helyén 2015. október 24-én kattintással:

Az interjú eredeti helyén 2015. október október 26-án kattintással:

 

 

 

Főmenü: