Ragaszkodás az utópiához

Hanák Péter 1989-ben

Valamikor a kilencvenes évek elején, mint kezdő adjunktus a Közgázon, volt vele egy hosszabb beszélgetésem a Történettudományi Intézet folyosóján. Az intézet székháza sem kívülről, sem belülről nem volt kedélyes épület. Egyike a várnegyed ódon háztömbjeinek, összeépülve a Jogtudományi Intézet klasszicista monstrumával. Bent a folyosók már átéltek egy átalakítást valamikor a hatvanas években, de attól még inkább hangulattalanok lettek, a doh enyhe illatát árasztva. Folyosóra kihelyezett lóca, szekrények, bennük a soha nem használt több mázsányi könyvtömeg elzárva. Mondhatnánk: pont jó környezet olyan emberek számára, akik az életük java részét – hivatásukból adódóan – a múltban élték, tengeralattjáróként lemerülve a múlt hullámaiba. Akkor az volt a benyomásom, hogy Hanák beleillik ebbe a sajátos környezetbe. De hogy lehet az, hogy – írásaiból ítélve – ez az ember mégis ennyire modern? – motoszkált végig a fejemben. Azt mondtam neki, hogy szeretnék írni egy nagyobb lélegzetű munkát az idősebb Andrássy Gyuláról. Természetesen a külpolitika a fő vonulat. Talán a magánélet, a mentalistás-történet, a politikai és épített környezet, amelyben él stb. „Nem jó – mondta –, hatvan százalék ember, negyven százalék külpolitika.”

Gyökerek

Kaposváron született az akkori Berzsenyi utcai zsidónegyedben a Kontrássy utcában. A csupasz akácfák, a keramitkockák és a sivár bérkaszárnyák világa. A család az elején jobb módban élt, az 1929-es válság után nélkülözött. Esély sem volt a Somssich Pál Gimnáziumban letett kitűnő érettségi után felsőbb tanulmányokra. Anyagi és származási okokból. Pécsett a lakatosi szakma megszerzése, majd 1942-től munkaszolgálat. A túléléshez több minden kell, sokan azt mondják, hogy a véletlen, sokan azt, hogy az isteni gondviselés. Valójában úgy jön létre, mint maga történelem, ezer szál összefonódása hozza létre. Szökések sorozata a Dnyesztertől, átvészelt súlyos betegség egy Nagygejőce nevű községben az őt bújtató parasztcsalád házának padlásán. De amikor hazatért Kaposvárra, tudomásul kellett vennie, hogy a „soá”, a család elpusztulása az auschwitzi táborban végbement. Egy új identitást kellett felépítenie.

Az „új identitás” és annak zsákutcái

Kínálkozott az első lehetőség, az egyetem. Némi közjáték után valahogy mégis sikerült a pesti bölcsészkar, a latin–történelem szak. A vezető professzor nem akárki: maga Domanovszky Sándor. És egy másik lehetőség az, hogy ösztöndíjat kap Olaszországba, azzal a nem titkolt lehetőséggel, hogy kint marad. Kint el is töltött egy mámorítóan termékeny időt, de visszajött.

A későbbi években, már a hatvanas évektől kezdődően nekilátott egy emlékirat megírásához. Nem akart emlékiratit írni. A későbbiekben ezt az írást „önvizsgálati tanulmánynak” nevezte, de attól az még emlékirat maradt, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ha valaki, akkor ő, a történész tudta, hogy az emlékirat veszélyes műfaj. A felettes én diadala a mélyben rejtőző én felett – az előbbi keresi az igazolást mindenre, amit valaha tett. Ahogy írja: „[…] Az emlékezet szelektív: egy régi én érzelmeit, motivációját többnyire az új identitás válogatja, szűri, selejtezi.”

És mégis hihetően hangzik, amikor azt mondja, visszajött, mert valami megmagyarázhatatlan, ódivatú patriotizmus húzta vissza. „Milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide?” – idézi élete etalonját, József Attilát. Deák István, a történész kolléga mondata a róla írt nekrológban telitalálat: „Nem volt hajlandó elszakadni attól a néptől, amelynek gonosztevői halálba küldték a családját, de amelynek történelmét, irodalmát, kultúráját kevesen ismerték és szerették annyira, mint ő.” Okunk van feltételezni, hogy az őt bújtató parasztcsalád legalább ennyire tényező volt döntésében, mint a magyar kultúra nagyon széles körű ismerete, s a szeretet, ami ehhez a kultúrához láncolta.

De visszatérése után egy előre nem sejtett zsákutca fogadta. Az új identitás keresése azt eredményezte, hogy vélhetően a pécsi lakatosévek baloldali hatásait követve kommunista lett. Nem szociáldemokrata, kommunista. Dogmatikus követője Rákosi népi demokráciájának. Mindenre képes pártkatona Andics Erzsébet történészi köréhez tartozva a bölcsészkaron. Ha jelenlegi énünket, jelenlegi tudásunkat próbáljuk visszavetítetni 1947-be, akkor azt mondhatjuk, hogy rossz választásnak bizonyult az ötvenes évek elején pártkatonának lenni. S főleg nem úgy, ahogy az ügyeket intézték. Állandó önmarcangolás, a hibák utáni mániákus kutatás, s az osztályellenség „kiszűrése” nemcsak a társadalomból, hanem a saját, bigott marxista belső köreikből is. Az ellenség megsemmisítése, legyen az bárhol, a legpártszerűbb feladat.

Történt az, hogy az ellenségkeresés főleg a Moszkvából visszatért történészgarnitúra kezdeményezésére a Teleki Intézetre, mint „ellenséges gócra” kellett hogy irányuljon. Amit közben át is kereszteltek Kelet-európai Tudományos Intézetre, s az az úgynevezett „polgári történészek” áldozatos szervező munkája következtében európai hírnévre tett szert. Ez az intézet vált szálkává az Andics-kör, a moszkoviták szemében. A támadások éle a két vezető, Kosáry Domokos és Benda Kálmán ellen irányult. A kutatások szerint az első feljelentés ellenük az időközben az intézetbe felvett négy kommunista történész – közöttük Hanák – részéről érkezett. A kommunista vezetés alá került belügy megbízásából egy belső hírszerző team alakult, jelentettek, íróasztalokat törtek fel, de ellenséges magatartást nem tudtak bizonyítani. Kosáryt és Bendát elbocsátották, sokáig alkalmi munkákból, majd később tudományos segédmunkából tengődtek.

Már jóval 56 előtt feltűnt az alagút vége. A kijózanodás, amely nemcsak Hanák, hanem a korszak számos, később komoly tudományos és művészeti teljesítményt nyújtó személyiségnél is bekövetkezett. Nem is beszélve a politikusokról. Rájöttek, hogy becsapták őket, eszközök voltak egy nemtelen politikai játszmában, kárt okozva másoknak. Többen az akkori felső pártvezetésben is (Gimes Miklós talán a legjobb példa) tévedésük miatt – őszinte megbánást tanúsítva – 1956 őszén részt vállaltak a forradalom eseményeiben. Ki így, ki úgy. Hanáknak nevezetesen az jutott, hogy miután mát tavasszal a reformerek közé állt, október 25-én az egyetemi küldöttség tagjaként az Akadémiai utcai pártközpontba érkezett „tárgyalásra”. Ahol azonban akkor már a fegyverek szóltak, nemcsak a Kossuth téren, hanem sok helyütt az Akadémia utca környékén is. Harckocsik fedélzeti lövegei, karabélyok, gépágyúk. A magyar történelemben páratlan esemény zajlott, fegyveres egységek lőtték magát a népet. I. Tóth Zoltánt, a delegációt vezető bölcsészkari dékánt lelőtték, Hanák a lábán sebesült meg. Tárgyalni természetesen nem lehetett. Hanák visszaemlékezése szerint a felső vezetés, Gerő, Hegedüs András, Nagy Imre, Kádár, Apró Antal beszorult az épületbe (még Anasztáz Mikoján arcéle is feltűnt). Gerő a csapóajtót kereste, amelyen keresztül át lehetett volna jutni a szomszédos épületbe.

Kibontakozás „száműzetésben”

56 őszének nemzeti hőskölteménye a sebesüléssel Hanák esetében véget ért. Pár hónap múlva pedig elkezdődött a számonkérés. Ami s sebesülés utáni inaktivitását figyelembe véve nem volt túl szigorú. Amolyan belső száműzetésre ítélték. Ugyanakkor elkezdődtek számára az igazi szakmai kibontakozás évei. A tanári újraindulás nem sok jót ígért. Csak a Történettudományi Intézet maradt mint az „új identitás” kiépítésének terepe. Az egyetem, amihez egyébként a legnagyobb kedve lett volna (emlékezetem szerint kitűnő előadó volt), tiltott zóna lett számára 56-os szereplése, főleg a forrongó tavaszi-nyári események miatt. Csak később kapott lehetőséget m. b. előadóként az ELTÉ-n. Ne mérgezze a fiatalságot. 1969-ben, amikor elsőévesként hallgattam a felsősök beszédét, nagy respektbe bugyolálva említődött a név: Hanák. Rókát a baromfiudvarba? Ugyan már. Ismét egy új identitást kellett kifejlesztenie.

Művek, amelyek listája szinte áttekinthetetlen

De mi legyen az? Nyilvánvaló, hogy a történeti kutatásnak azt az utat kell követnie, amerre a társadalmi igény vezeti. Hogyan lehet segíteni azon a régión, Közép-Európán, amely már évtizedek óta egyik kataklizmát éli át a másik után? Nyilván, hogy a szétdaraboltság, az összefogás hiánya az oka mindennek. Megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia, amely úgy-ahogy össze tudta tartani a sok nemzeti entitást, s a vákuumot egymással viaskodó kisállamok töltötték be. A magyar történettudományban Közép-Európa mint történelmi fogalom tisztázásának igénye szépen, lassan beszivárgott a kutatási gyakorlatba. Újra fel kellett fedezni, megkellett magyarázni, mi is az valójában.

Sokan a létezését is tagadták, jobb híján a Monarchiával azonosították. S ráadásul a brezsnyevi virágkor csúcsán a történészek bármit írtak, vagy mondtak, az oroszoknak semmi sem tetszett. Ki kellett fejleszteni egy módszert, s egy virágnyelvet, melyek segítségével a kutatások eredményeit el lehetett adni. Hanák ebben volt nagymester. Talán a legjellemzőbb példa erre a találékony játszadozásra a Magyarország a Monarchiában tanulmánykötet (1975). Az elején egy marxista-leninista maszlag az osztályharcról, az imperializmus kibontakozásáról, aztán a legátgondoltabb elemzéseké magas színvonalon arról, hogy milyen is volt ez a Monarchia a magyar nemzetállam fejlődése szempontjából. Boldogult hallgatói időmben ez így folyt: „add meg a császárnak, ami az övé, add meg a királynak, ami az övé”. Az andicsi doktrína szerint minden sikerre aspiráló könyvnek, disszertációnak tartalmaznia kellett egy úgymond marxista fejezetet. Hanák azonban ezt a maszlagot is magas színvonalon tudta előadni. Többek között ez az átlagon felüli találékonyság adta meg neki a nagy nemzetközi elismertséget. Persze inkább nyugaton. Ami viszont a szovjet titkosszolgálatot még jobban idegesítette. Egy valaha önálló történeti térként létezett Közép-Európa felfedezése komolyan veszélyeztethette a kelet-európai övezet feletti hegemóniát.

A Várban, szigethelyzetben, az elefántcsont-toronyként működő Történettudományi Intézet „magányában” az évek során több százra emelkedett az önálló publikációk száma (ennyiben még hasznosnak is mondható a száműzetés, mert hogy nem fecsérelte az idejét „holmi” oktatásra). Az önálló hivatkozások száma talán több ezer, senki meg nem számolta. A kifejezés „tudománymetria” egy szörnyű amerikai kitaláció, de azért mégis visszaad valamit egy tudós súlyából, jelentőségéből. Eleinte még csak más irányok domináltak: A magyar pamutipar története, közös munka feleségével, Hanák Katalinnal, 1964-ben. De aztán 1978-ban már főszerkesztője a Magyarország története 1890–1918, s sorban jön sok tanulmány, kötetekben összefoglalva, mint a Magyarország a Monarchiában (tanulmánykötet, 1975) vagy az 1867 – európai térben és időben (tanulmányok, 2001).

Valamikor a nyolcvanas évek elején válik ketté nála a main stream, a „fősodor”, a politikatörténet, a Monarchia-kutatás, s a közép-európai létezés és önálló területként a „humán oldal”, a történelem alkotó szubjektuma, az ember. 1988-ban A Kert és a Műhely című tanulmánykötet, benne az életmód, a lakáskörülmények, bútorzat, viselet, mit ettek, ittak, hogyan gondolkodtak, milyen képek lógtak a falon stb. Egyszóval életmód- és művelődéstörténet, amit semmiképpen sem szabad a main stream mellett mellékfolyóként értelmezni. A „Real- und Gewaltpolitik”, a „reál- és erőpoltika” kutatása mellé odaragasztotta a „Humanpolitik”, a „humánpolitika” történetének kutatását, ahol az ember áll a középpontban. S az időről-időre visszatérő, ideál, Jászi Oszkár és annak konföderációs terve (Jászi Oszkár dunai patriotizmusa, 1985).

Ellentmondások, árnyoldalak

A történelem maga Hanák szerint is egy többváltozós rendszer. S ha a történelem az, akkor a benne szereplő embert is egy ilyen többváltozós koordináta-rendszerben kell megítélnünk, pontosabban megértenünk. Hanák sem kivétele ez alól, személyisége, életpályája telve van ellentmondásokkal. Életében két olyan pontot lát a magyar tudományos élet közreműködőinek jelentős része, amelyekről az utókor kétes bölcsességével szívesen mondanánk: jobb lenne, ha nem lennének. Az egyik állítólagos ügynöki múltja (forrás nem bizonyítja), a másik az, amikor Soros Györggyel együtt megalapították a Közép-Európai Egyetemet (amiről akkor Hanák talán még maga sem tudta, mi lesz belőle). Az egyetemről – minden tudományos és oktatási erénye ellenére – nehéz megállapítani, hogy mi benne az, ami akár Hanák elemzései alapján is közép-európainak nevezhető. Lehetne akár a Szaratovi Kormányzóságban is. Talán csak az a topográfiai pont kölcsönzi neki a Central Europe nevet, ahol az épületei állnak? Az általános érintkezés nyelve az angol, a német a periférián. Az a nyelv, amely annak idején mégis csak az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalos nyelveként járult hozzá jelentősen az európai civilizáció fejlődéséhez.

Ami pedig az „ügynöki” múltat illeti, elég, ha csak a rendszerváltásig bejárt nagy egyetemi és kutatási centrumok listájára pillantunk: Columbia, Yale, Rutgers, Bécs, Bielefeld, a princetoni Institute for Advanced Study, Washingtonban a Wilson Központ stb. Nem kell túl élénk fantázia annak belátásához, hogy ez a lista nagy részében csak úgy jöhetett létre, ha mögötte ügynöki szolgálatok is álltak. Ezt az „ügynöki” szerepet persze nem úgy kell értenünk, ahogy azt manapság a széles köztudat érti. Nem 3/3., nem 3/2. stb. Hanem Hanák 56 tán is tovább élő szoros kapcsolatával a mértékadó hatalmi körökhöz. Hanák sok mindent el tudott intézni – szól történész körökben a fáma – amit mások nem tudtak. A Kádár-rendszer uralmi logikája erre a kétes „valamit valamiért elvre” épített. A rendszernek szilárdságul szolgált, miközben az ügynökök kárt okoztak másoknak.

De ha az érmét megfordítjuk, akkor ott áll a másik oldalon a hozadékok legalább ilyen hosszú listája. Hogy Hanák a hosszú nyugati tartózkodások során meg tudta ismertetni az eredményeket. Hogy a Jászi által propagált, a térséget föderalizálni szándékozó, naivnak tekintett koncepció mélyén mégis rejlik valami racionalitás. Hogy Hanák életműve a történettudományban mind a mai napig megkerülhetetlen. Hogy elérte: a világ tudományosságában mélyre nyúló gyökereket eresztett az antitézis a Közép-Európa-tagadókkal szemben. S ami ennek következménye: olyan történeti modellt teremtett, amelyhez ma is vissza lehet nyúlni, s amely meghatározhatja a térség politikai jövőképét. Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, a Nyugat-Balkán összes állama. Egy zone sanitaire a hanyatló Nyugat és a túl nagy étvágyú Kelet között. A Balti-tengertől az Adria bejáratáig. (Romániával nem lehet mit kezdeni, egyrészt azért, mert nem akarják, másrészt bizánci ortodox, fanarióta politikai hagyományaik miatt.) No, de a „keleti sáv” elmélete realizálható? Ragaszkodás az Utópiához? Talán.

*
Hetvenhat esztendőt kapott a Teremtőtől. A munka befejezetlen maradt. Életem első és egyben utolsó beszélgetése Hanákkal ott az Úri utcai épület folyosóján úgy végződött, hogy valamit mondott még arról, hogy tervei vannak (Kelet-Európa?). S hogy mit? Régen volt. Megmondom őszintén: elfelejtettem. Születésének századik évfordulóján egy merev ellentétektől szabdalt, befejezetlen karrier áll előttünk. „[…] ami volt, annak más távlatot ád a halál már”.

Tefner Zoltán, egyetemi magántanár
Budapesti Corvinus Egyetem

Gecse Géza 1989-es beszélgetése Hanák Péterrel - kattintással:

 

 

Fotó: Wahl Ottó

 

 

Főmenü: