Regionalizmusok és nemzetépítési törekvések a 19. századi Magyarországon

Fotók: Gecse Géza

Sokan érdeklődtek

A nemzetállami diskurzus felerősödése háttérbe szorította annak lehetőségét, hogy a magyar és szlovák nemzetépítés szerepét konkrétan és súlyának megfelelően vizsgáljuk – állapította meg 2015. október 13-án a Magyar-Szlovák Történész Vegyes Bizottság kétnapos konferenciájának vendégeit köszöntve Gyáni Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a rendezvénynek helyt adó Történettudományi Intézetben, a budai várban, amelynek munkatársa is egyben.
 
                Gyáni Gábor megnyitója                                   Szarka László előadása

A Bizottság magyar tagozatát a múlt év óta magyar részről Csukovits Enikő, a Történettudományi Intézet főmunkatársa, szlovák tagozatát pedig Lengyel Tünde, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa vezeti.

         Szarka László, a Selye János Egyetem docense és a Történettudományi Intézet munkatársa szerint 1848-1849 volt a közép európai etnikai, nyelvi alapozású nemzeti társadalmak „territorializálódásának”, vagyis térbeli elkülönülésének és önmeghatározásának minden kétséget kizáró korszakhatára. A nemzeti terület meghatározása azonban Szarka László szerint egyetlen esetben sem volt könnyű. Kossuth és az egész reformkor magyar nemzetállam-eszménye még a soknyelvű ország politikai és nyelvi egységesülésének reményére épült. Az 1848-49. évi testvérháborúkkal ennek esélye szertefoszlott. A történeti magyar államon belül az osztrák-magyar kiegyezést követő utolsó félévszázadában az erőteljes magyarosodás ellenére a nem magyar nemzeti mozgalmak már saját területük autonómiáját tekintették elérendő célnak.

Szarka László elmondta, hogy – bár a szlovákokról különösen a történelmi Magyarország többi nemzetiségével összehasonlítva – úgy tudjuk, hogy jól körülhatárolható területen éltek, az ő esetükben ez valójában csak északon és délen igaz. Északon a Kárpátok jelentették a stabil földrajzi-, délen pedig a magyar települések alkotta tömb a jól körülhatárolható, éles etnikai határt. Nyugaton viszont nem mindig lehetett eldönteni, hogy melyik falu cseh vagy morva, keleten pedig, hogy melyik ruszin vagy szlovák – és ebből problémák is adódtak.

         Bár a magyar közvélemény úgy tudja, hogy – a többi nemzettől-nemzetiségtől eltérően – a szlovák nemzeti mozgalom nem tekintett a Magyar Királyság határain túlra, az 1861-es turócszentmártoni memorandum megszövegezésével egyidőben a szlovák Štefan Marko Daxner a felső-magyarországi vármegyék mellett nemcsak a rutének lakta majdani Kárpátalja, hanem Galícián (másként: Gácsországon) túl még Bukovinával is számolt, amikor az önálló (szlovák) Okolie (magyarul: felső-magyarországi szláv kerület) kialakításának lehetőségeiről gondolkodott. Ám végül a szlovák etnikai határok által kijelölt „kerület” vált a szlovák autonómia-tervezet alapjává.

         Persze a nemzeti mozgalom – a különböző időszakokban – nem azonos intenzitású. Függ számos más tényezőtől is. A szlovák nemzeti mozgalom például vesztett lendületéből a századfordulón és csak a csehszlovák egységmozgalom volt képes – főként az első világháború előtt és alatt – a holtpontról kimozdítani – állapította meg Szarka László.

Elena Mannová, a pozsonyi akadémiai intézet kutatója a felső-magyarországi városokban, a 19. század második felében érvényesülő többnyelvűséget vizsgálta. Ez a 19. század végétől mindinkább visszaszorult, hiszen az immár egyre nagyobb arányban magyarul is beszélő városi lakosságnak egyre kevésbé volt szüksége a többnyelvűségre. A magyar nyelv és kultúra terjesztésében erőteljes támogatást kaphattak és kaptak is a budapesti kormányok számára rokonszenves magyarosító társadalmi egyesületek, mint például a Felvidéki Magyar Közművelődési Egylet, a FEMKE, amelynek minden megyében erős szervezetei működtek. Ezek a tiszta szlovák megyékben is magyar tannyelvű óvodákat működtettek.
 
                      Elena Mannová előadás közben                                  Pál Judit Kolozsvárról érkezett

Mannová megjegyezte, hogy ez az eltolódás nem is annyira a szlovák, sokkal inkább az itteni városokban komoly pozíciókkal rendelkező német nyelv rovására következett be, amely a pecséthasználattól kezdve a jegyzőkönyvezésig nagyon sok minden, még a korábban nyelvét erősen őrző pozsonyi németség körében is sok területen megnyilvánult – állapította meg a szlovák kutató.

         A Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Történelem Tanszékének vezetője, Pál Judit a dualizmuskori nemzetiségi politika erdélyi aspektusait mutatta be. Az erdélyi szászok kudarcként élték meg az uniót, vagyis Erdély Magyarországgal való 1848, majd 1867. évi egyesítését. A székelyek, akik a modern magyar nemzet részévé váltak ugyanekkor – annak ellenére, hogy rendi kiváltságaikat ők is elvesztették – harmonikusan kapcsolódtak a budapesti centrum törekvéseihez.
 
                    Pál Judit                                                 Kérdések is elhangzottak 

Pál Judit bemutatta azt is, hogy korábbi autonómiájuk elvesztése mellett az erdélyi szászokat nyomasztotta a románok előretörése is. Térségükben a szászok mindezt úgy élték meg, hogy felülről a magyarok, alulról pedig a románok fenyegetik őket, ezért keresték az igazodási pontokat, és miután nem találtak támogatásra Bécs részéről, a magyarság- vagy magyarországiság-tudat pedig számukra idegen maradt, különösen 1876, a Királyföldnek a magyar közigazgatás rendszerébe való beolvasztása után, mindez traumaként, fel nem dolgozott sérelemként sajgott bennük és sokan közülük az újonnan egyesített Németország irányába kezdtek tájékozódni. Mindez nem vált a kiegyensúlyozott magyar-szász viszony javára – állapította meg Pál Judit.

                                               Gyivicsán Anna is hozzászólt a vitához

         Miroslav Kmet’, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem docense a 19. századi alföldi szlovák enklávék viszonyait dolgozta fel. Távollétében előadását a tolmács olvasta fel, amelyben Kmet’ arról szólt, hogyan jelent meg a dél-alföldi régióban a reformországgyűlések magyar nyelvi politikája, hogyan próbálta az alföldi vármegyék magyar vezetése az ott élő szlovákságot magyarosítani.

         Vita főként a szlovákok nemzeti közömbösségének az ügyében bontakozott ki. A hozzászólók egyike megjegyezte, hogy egyetlen felső-magyarországi városban: Szakolcán vezették következetesen szlovák-magyar nyelven a jegyzőkönyveket, az összes többiben a magyar használata egyre erőteljesebb lett. Szóba került a szlovákok Amerikába való kivándorlása, főként a 19. század utolsó évtizedében. Miután ekkor főszabályként még a kivándoroltak 2/3-a visszatért, ennek komoly hatása volt a helyi szlovák társadalomra is. Szót váltottak a kutatók arról is, hogy mennyire lényeges momentuma az identitásnak a magyar nyelvismeret alapján kialakult, sok esetben törékeny és 1918 után a szlovákba visszaváltó magyar identitás.

Alica Kurhajcová Besztercebányáról érkezett
A konferencia másnapján, október 14-én délelőtt Alica Kurhajcová előadásában a felső-magyarországi városokban szervezett 19. század végi – 20. század eleji, (főként március 15-i) ünnepségekről, bankettekről, színházi előadásokról szólva tulajdonképpen mintha pontosan erre a kérdésre kereste volna a választ.

         Jót tett a konferenciának, hogy a nyelvi, nemzetiségi viszonyokról több esetben is olyan előadók beszéltek, akiknek életében fontos szerepet játszanak a dél-szlovákiai vagy a magyarországi többségi-kisebbségi viszonyok.
  
Alica Kurhajcová is igénybe vette a tolmács segítségét            Kovács Anna - előadás közben
A Besztercebányai Bél Mátyás Egyetem tanárának érdeklődése például természetesnek mondható, hiszen édesapja szlovák, édesanyja pedig magyar nemzetiségű, bár értekezésének címadó ötlete nem tőle, hanem témavezető tanárától származik. Alica Kurhajcová, a szlovák tannyelvű Besztercebányai Egyetemi oktatója, magyar édesanyjának köszönhetően – szlovák iskolái ellenére – kiválóan beszél magyarul.

Hasonló kettős nyelvi-nemzetiségi háttér jellemzi a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének igazgatóját, Kovács Annát, aki 1946-ban Szlovákiába áttelepült magyarországi szlovák szülők gyermeke és ezért ő már odakint született. A család végül bizonyos értelemben úgymond „visszamagyarországiasodott”, hiszen az 1960-as évek elején – Kovács Anna édesapjának kezdeményezésére – végül Révkomáromból visszaköltöztek Magyarországra.

Kovács Anna (Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete) a pesti szlovák egyetemi ifjúság egyik folyóirata köré csoportosuló irodalmi szakosztály törekvéseit és sorsát mutatta be egészen az 1920-as évekig. Mint előadásából kitűnt, a budapesti szlovák elitnek azért volt kitüntetett jelentősége, mivel a szlovákok legalább annyira szellemi központnak tekintették Budapestet, mint a magyarok, tőle várták a „megoldást” vagy ahogy akkoriban fogalmaztak: „Pestre felszabadítóként tekintettek”.

Lucia Segl'ová

         A szlovák nemzet egyik központi akaratnyilvánításaként kanonizált 1918. október 30-i turócszentmártoni kiáltvány keletkezésének összes ma ismert részletéről számolt be Lucia Segl’ová, aki elmondta, hogy a politikai mozgalom vezetői hogyan zárták ki belőle a nőket, milyen alacsony százalékarányban határozták meg az aláírók között a diákok, a munkások, az iparosok és a parasztok arányát, kikben bíztak meg és – a felsoroltakon kívül – konkrétan kiket zártak még ki. Sőt, arról is beszámolt Segl’ová, hogy a megbízhatónak tekintett családokból kik voltak, akik – tartva a retorzióktól – végül megbízhatóságuk ellenére – mégsem merték aláírni a deklarációt – pedig mint utóbb kiderült – félelmeik nem bizonyultak megalapozottaknak.
 
                          Kiss Gy.Csaba és Bóna László                                              Hajdu Anikó
Ez után a Selye János Egyetem végzett két szlovákiai magyar fiatal történész következett. A Füleken született és ma is ott élő, de az Eszterházy Károly Főiskola doktorandusz-hallgatójaként Késmárk történetét kutató Bóna László a 19. század második felében kibontakozó német-zsidó-magyar vetélkedésről, illetve ennek a szlovák társadalomban való lecsapódásáról számolt be előadásában. Az ugyancsak Egerben doktrandusz, Paláston élő Hajdu Anikó pedig Hont vármegye kulturális életének nemzetiségpolitikai vetületeit elemezte a 19. század második felében.

Kiss Gy. Csaba és Bagdi Róbert

Velük egy szekcióban Bagdi Róbert a többnemzetiségű Zemplén vármegye települési névhasználatáról számolt be.

 
                                   A közönség figyel                                                   Demmel József

Demmel József Turóc, Liptó és Zólyom vármegyében vizsgálta és ismertette a közönséggel a magyar közigazgatás és a nemzetiségi kérdés összefüggéseit.

         Előadását is hozzászólások követték, majd a délutáni előadássorozatot is vita zárta, amelyet a zágrábi egyetemen eltöltött vendégtanári évek után a három éve a Varsói Egyetemen tanító Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, az ELTE Művelődéstörténeti tanszékének tanára moderált, majd zárt le.

Gecse Géza
(Felvidék.Ma)

Az összefoglaló eredetileg két részben:
a Felvidék.Ma 2015. október 17-i számában (kattintással):
http://www.felvidek.ma/nezopont/jegyzet-kommentar/56857-tobbnyelvuseg-es-territorializalodas-a-szlovak-magyar-viszonyban

valamint a Felvidék.Ma 2015. október 18-i számában jelent meg (kattintással):
http://www.felvidek.ma/nezopont/jegyzet-kommentar/56877-modernizacio-es-a-nemzeti-vetelkedes-a-szlovak-magyar-viszonyban

Főmenü: