Saját emberünk a Nemzetpolitika - szorítóban 2002-2017 című kötetről

Nagyon nem közismert a Nemzetpolitika – szorítóban. Aspektus – határok nélkül 2002-2017 című kötet 2004. október 20-i beszélgetése, amely Gecse Géza valamint Bereczki András történész, Észtország tiszteletbeli főkonzulja, az ELTE Finnugor Tanszékének tanára, Tönu Kalvet újságíró és műfordító, a tallini Észt-Magyar Társaság elnökségi tagja, Richly Gábor történész, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, Outi Karanko-Pap finn nyelvtanár, a Kalavala Baráti Kör elnöke és Heino Nyyssönen, a Finn Tudományos Akadémia politológusa, a Jyväskyläi Egyetem tanára között zajlott, amelynek a témája legfőképpen az 1939-40-es finn-szovjet 'Téli háború és az erdei testvérek: svédek, finnek, oroszok és észtek' volt. Olyan tények sora gazdagította a hallgatóság történelmi műveltségét ennek során, mint például a finn politikai nemzet kialakulása, a számunkra alapigazságnak számító "nyelvében él a nemzet" finnországi érvényesülése, a Finnországot a 'szovjet népek nagy testvéri családjához csatolni akaró szándékot meghiúsító felmentő háború és a balti országokban a szovjet hadsereg és helyi kiszolgálóik ellen évtizedekig folyó partizánháború.

Sajátos, hogy a társadalmi fejlődésben elmaradottabb finneket és baltiakat a németek, a dánok valamint a svédek szervezték államokba. Nemcsak Tallinn, hanem Riga is Hansa város volt. Tallinn ezen felül annyira dán, hogy a neve is - észtül -  'dán várost' jelent (Taani-linn). Finnországban a svéd katonanemesség adta a földbirtokos réteget, azért is, mert Richly Gábort idézve: 'a Svéd Királyság központjából irányítva épült ki a középkor folyamán a Finn-félsziget közigazgatása, egyházszervezete, városiasodása. Ennek logikus következménye volt, hogy a svéd anyaországból áttelepülő népesség túlreprezentált volt a társadalom felső rétegeiben.'

De svéd parasztok szintén laktak ott, és amikor a XVI.sz. során, miként Európában több helyütt - például nálunk - ott is parasztfelkelés tört ki, az nem svédellenes nemzeti (etnikai) felkelés lett, hanem a parasztoké az urak ellen.

Gecse Géza fogalmazta meg kérdésében, miszerint '1721-ben, amikor Nagy Péter Észtországot elfoglalja, önkormányzatot a balti /főleg német - B.H.Zs/ nemeseknek ad. Száz évvel később, 1809-ben ugyanezt teszi I.Sándor orosz cár, amikor elfoglalva Finnországot, a Finn Nagyhercegségben a hatalmat az ottani svéd nemességnek adta', amire Bereczki András így válaszolt: '....a cár nagyhercegként igazgatta Finnországot. Oroszországban önkényuralkodó volt, miközben Finnországban alkotmányos'.

És ez még nem minden – fűzném ehhez hozzá - mert, ha most a XIX. sz. végére gondolunk, akkor, mint azt Heino Nyyssönen állítja: 'volt svéd-orosz ellentét, ezért az oroszok a finn nyelv fejlődésében a svédek befolyásának gyengülését is látták, ezért támogatták, hogy fejlődjön a finn....' 

                                                  Mannerheim és Ryti elnök

De ennél is érdekesebb a beszélgetésnek az a része, ahol az 1939-40-es, majd a későbbi finn-szovjet háború híres hadvezérének, az 1944 és 1946 közötti majdani finn köztársasági elnökről, Carl Gustaf Emil Mannerheimről megtudjuk, hogy neki nemcsak svéd volt az anyanyelve, hanem kifejezetten '.....rosszul beszélt finnül, de ennek ellenére amellett volt, hogy Finnországban csak egy nyelv legyen, a finn'.

Senki nem fog unatkozni, aki ezt a könyvet elolvassa.

Mannerheim személyét ugyanis az 1939-40-es téli háború tette híressé, amely alapjában határozta meg Finnország történetét a XX. század folyamán.

Amint a beszélgetés során is elhangzott, a szovjetek – vissza kívánták állítani az Orosz Birodalom első világháború előtti nyugati határait. 1939-ben gyors győzelemre számítottak, és már az első elfoglalt finn faluban kormányt alakíttattak egy Kuusinen nevű finn kommunistával, akinek az lett volna a feladata, hogy a győztes háború után - a baltiakhoz hasonlóan - kérje országa felvételét a Szovjetunióba.

A szovjet hadvezetés azonban – miként azt Heino Nyyssönen fogalmazott – súlyos hibákat vétett, amikor elavult, első világháborús módszereket alkalmazva támadt: ’csak jöttek, rohamoztak, mindenféle átgondolt terv nélkül, körülbelül úgy, ahogy azt az első világháborúban megszokták’.

Vagyis tökéletesen fel voltak készülve – az előző háborúra. Ennek az első világháborús szovjet taktikának a következtében 25 000 finn katonával szemben 200 000 szovjet esett el, vagyis 1:8 volt a veszteség arány. Ehhez annyit fűzhetünk itt hozzá, hogy a háború tényleges eredménye után az oroszok - nem akarva nevetségessé tenni magukat - a béketárgyalásba már be sem vonták Kuusinent. Kárpótlásul megtették viszont a határ szovjet oldalán újonnan megalakított Karél-Finn Szovjet Szövetségi Köztársaság elnökének.

Sztálin békekötési hajlandóságát illetően Bereczki Andrástól arról a nem közismert tényről is tudomást szerezhetett a hallgatóság, hogy 1940 márciusában vagy áprilisában Franciaország és Nagy Britannia expedíciós hadsereget szándékozott küldeni Norvégia és Svédország (kiemelés tőlem, B.H.Zs) megszállására az ottani vasérclelőhelyek miatt, és ez lehetőséget biztosított volna számukra ahhoz, hogy onnan beavatkozhassanak a finnországi háborúba is. Hogy Norvégia és Svédország független és semleges országok voltak, az - ezek szerint - éppúgy nem érdekelte különösebben az említett nagyhatalmakat, mint Hitlert Norvégia, Dánia és a Benelux országok nemzetközi jogi státusza. Ez annál is hihetőbb, mert a britek Iránt pusztán azért szállták meg hadüzenet nélkül, együttműködve a Szovjetunióval 1941 augusztusában (!) hogy biztosítsák a SZU felé vezető brit utánpótlási vonalat. Az 1943-as teheráni konferencia állam- és kormányfői tehát - finoman szólva - nem az iráni kormány vendégeiként vettek azon részt, hanem Churchill és Sztálin Rooseveltet mintegy 'a saját országukba' hívták meg.

A finnek aztán 1941-ben felhasználták a német-szovjet háborút arra, hogy moszkvai békében elvesztett területüket, kiváltképp második legnagyobb városukat: Viborgot vagy Viipurit - sikeresen - visszaszerezzék. Aminek a megtartása a háború végén persze attól függött, hogy ki győz: a németek vagy a szovjetek. 1944-ben már sejteni lehetett, hogy szovjet győzelemre lehet számítani.

Leningrád felmentése után a Vörös Hadsereg a finnek ellen fordult, újra birtokba vette Viborgot, és várható volt további előrenyomulása is, ami 1944 júniusában következett be. Ezzel a finn-szovjet háborúnak egy olyan szakasza kezdődött, amiről keveset tud a magyar közvélemény, és amiről a beszélgetésben sem esett szó, arról nevezetesen, hogy a finnek hogyan és milyen áron állították meg ezt a támadást.

Az oroszok 1944. június 25-én indultak meg a finnek ellen, akik már korábban a Karéliai-földszoros legjobban védhető pontjára vonultak vissza: oda, ahol egy a tavak és egyéb vizek között húzódó, mindössze 10 km széles földsávot kellett csupán lezárniuk, ugyanis egy átjáró védelménél annál kisebb szerepe van a támadó létszámbeli fölényének, minél szűkebb az átjáró. A finnek ugyanakkor – a tőlük immár megszokott elszántsággal, három év felkészülési idővel a hátuk mögött kemény ellenállást tanúsítottak.

Az említett 10 km-es földszoros azonban a páncélos hadműveletekre is alkalmas volt, és a finneknek ez ellen is tenniük kellett valamit. A németek el akarták kerülni, hogy vereséget szenvedve a finnek kiváljanak a háborúból, mert az oroszok az addig ott lekötött erőiket így a Wehrmacht ellen tudták volna átcsoportosítani. 

Finnország a II. világháborúban nem a németek formális szövetségeseként vett részt, hanem teljesen önállóan. Sőt, az SS finn katonái is önkéntesekként vettek részt a szovjetek elleni harcokban, akárcsak az olaszok vagy a spanyolok.

A németek azt az ajánlatot tették ezért a finneknek, hogy ellátják őket a legújabb német páncéltörő fegyverekkel, és egyéb támogatással is, ha vállalják, hogy német hozzájárulás nélkül nem kötnek különbékét a Szovjetunióval.

A finn vezetés - legfőképpen Risto Ryti köztársasági elnök és Mannerheim marsall hadseregfőparancsnok - alaposan mérlegelte az ajánlatot és június 22-én (!) az elnök aláírta Helsinkiben Ribbentroppal a két ország közötti formális szövetségi szerződést a fenti feltételekkel.

A hamarosan megérkező német páncélöklök 60 méterről, merőleges becsapódás esetén a T34-es szovjet tankok páncéljának háromszorosát is képesek voltak átütni, de távolabbról is igen hatásosak voltak.

A finn rádiólehallgatás a tervezett szovjet támadás pontos időpontjáról tudomást szerzett, és annak kezdete előtt két (!) perccel a tüzérségük, valamint a finn légierő és a Luftwaffe több száz repülőgépe közös csapást mért a támadáshoz felsorakozott, tehát a fedezékeiből előbújt szovjet csapatokra.

Ez, a hadtörténet által Talin-Ihantalainak nevezett csata, teljes szovjet kudarccal végződött. 

Ez azonban a szovjet támadásnak csak, mondhatnánk, a technikai része. A stratégiai legalább ennyire fontos. A támadás helye és ideje ui. a Sztálin "marsallt" a háború kezdete óta jellemző katonai dilettantizmus tipikus esete volt, amit általában hatalmas szovjet anyag- és emberveszteségek árán egyenlítettek ki.

A németek ellen elért legtöbb sikerüket óriási emberveszteséggel érték el – nyugati szövetségeseikkel ellentétben. 

Érdemes megjegyezni, hogy Sztálint, mint 'háborúban és békében katonai szolgálatra alkalmatlanként' szerelték le a cári hadseregből, amelyben Mannerheim ezredesként szolgált. Hitler, akit a saját propagandája 'minden idők legnagyobb hadvezérének' - 'Gröfaz - 'grösster Feldherr aller Zeiten' -  nevezett, eközben tizedesi rangig vitte az első világháborúban.

Sztálin hadvezéri képességei a  '44-es finn háborúban úgy nyilvánultak meg, hogy egyszerre támadt, két helyen, de a két ellensége ellen. Pedig két fronton egyidejűleg akkor célszerű csak támadni, ha ezzel a támadó a védők erejét meg akarja osztani, az adott esetben tehát a németekét. A karéliai fronton viszont a finnek sikerrel védekeztek, így az ellenük bevetett szovjet csapatok, pontosabban a szovjet hadvezetés így nem az ellenség erejét osztotta meg, hanem a sajátját, hiszen a finnek elleni támadással szinte egyidejűleg, 1944. június 22-én indította meg ugyanis a Vörös Hadsereg a német Közép Hadseregcsoport elleni nagy támadását, a Bagration hadműveletet Belorussziában.

A finnek ekkor 25  szovjet hadosztályt, 5 brigádot és 16 ezredet kötöttek le a Karéliai-földszorosban, míg, ha ezeket a Bagration hadműveletben vetik be, akkor igen valószínűtlen, hogy a finnek Belorussziába küldték volna ellenük a hadseregüket a németek megsegítésére.

A finnek számára ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy ha országuk szovjet megszállását sikerült is egy időre elhárítaniuk, az oroszok, ha a fő fronton győznek a németekkel szemben, akkor hozzájuk is vissza fognak térni. Azok pedig a Bagratyion hadműveletben egyhónapos harcban július végéig Varsóig szorították vissza a németeket – hatalmas anyagi és emberveszteségeket okozva nekik.

Ebben nagy szerepet játszottak az 1944. július 9-e, a Talin-Ihantalai csata végén végül is oda átvezényelt szovjet hadtestek. Sikerüket a nagy páncélos és légi fölény mellett annak köszönhették, hogy a németek 850.000 katonája ellen 1 400 000 szovjet katonát tudtak bevetni, vagyis 550 000-zel többet, mint amennyi katonája az ellenségnek volt.  A finn fronton lekötött körülbelül 300 000 katona ezért számított ennyire.

Persze a szovjetek ezt is a sikerüket is a tőlük megszokott jelentős saját veszteségek árán érték el.

Annak ellenére, hogy a szovjet  fölény páncélosokban, tüzérségben és repülőgépekben a három fegyvernem átlagában 9,2-szeres volt a németekhez képest, az említett hadműveletben egy elesett németre 6,7 elesett szovjet katona jutott, 

26 397 német katonával szemben 178 507 szovjet halt meg.

Hruscsov beszámolója szerint Sztálin a földgömbön tervezte meg a hadműveleteit.

A Bagration hadművelet eredménye láttán a finnek arra hivatkozva, hogy a németekkel kötött szövetségi szerződést még nem ratifikálta a finn parlament, tehát nemzetközi jogilag még nem érvényes,  1944. szeptember 19-én fegyverszünetet kötöttek a Szovjetunióval, amely lényegében az 1940-es szovjet területfoglalásokat szentesítette és, amelyre a végleges pecsét az 1947-es párizsi békeszerződés során került rá. 

De Finnország belpolitikai önállóságát sikerült garantálni.

Ryti elnök helyzete azonban tarthatatlanná vált, ezért 1944. augusztus 1-én lemondott hivataláról és azt Mannerheimnek adta át, aki azt mondta a németeknek, hogy őt nem köti az előző elnök "magán megállapodása".

Sztálin azonban nem „bocsátott meg” Rytinek és ragaszkodott az elítéléséhez. 

A szovjetek nyomására a finn bíróság Rytit ezért 1945-ben "háborús bűnösként" tíz év börtönre ítélte. Ugyanakkor sejthető volt, amennyiben az évek során majd lecsillapodnak a kedélyek, akkor az igazságszolgáltatás szigora is enyhülni fog.

És 1949-ben Ryti az akkori elnöktől hirtelen "egészségi állapotára való tekintettel" kegyelmet kapott. Az elnöki kegyelem pedig annyira jót tett Ryti egészségének, hogy még hét évet élt. Churchillt leszámítva az európai háború összes főszereplőjét /Mussolinit, Rooseveltet, Hitlert (-1945), Mannerheimet (-1951), Sztálint (-1953) is túlélte, hiszen halála 1956-ban következett be, amikor is állami díszpompával temették el, mint „nemzeti hőst”, aki - politológiai szakkifejezéssel élve - a háború alatti egész finn állami vezetés helyett „bűnhődött”.

Sőt, Ryti még azt a szívességet is megtette hazájának, hogy 1956. október 25-én, a budapesti parlamenti sortűz napján halt meg, és így a temetése is a finn nemzeti  demonstráció, a magyar forradalom napjaira esett, egy olyan történelmi pillanatra, amikor az oroszok pont nem voltak abban a helyzetben, hogy bármilyen módon nyomást tudjanak gyakorolni a finnekre.

1956 azonban szomorú dátum a többi balti nép történelmében. 

Hogy Tönu Kalvetet idézzem: 'Az erdei testvérek mozgalma az 1940-es szovjet megszállást követően jött létre. Ami a finneknél a téli háború, az az észteknél a híres 1941-es nyári háború volt, amikor a német csapatok közeledtével mind több észt bujkált az erdőben, mert nem akartak a Vörös Hadseregben szolgálni...

...A második világháború alatt a legtöbb észt katona a németek oldalán harcolt, hogy a megszállásért bosszút állhasson a szovjeteken... Amikor aztán 1944-ben újra Észtország határához közeledett a szovjet hadsereg, akkor az a több tízezer észt, aki a német hadseregben szolgált, Észtország keleti határán keményen harcolt ellenük. Majd, amikor kiderült, hogy mégsem fogják tudni tartani a frontot, akkor visszavonultak az erdőkbe. Kezdetben voltak saját alakulataik is, de később főleg kisebb csoportokban harcoltak a szovjet megszállók ellen. Volt központi vezetőségük is, de nem olyan fejlett, mint Litvániában, ahol egy egész törzs volt az ellenállók élén. A heves fegyveres harc egész az 1956-os eseményekig tartott és csak a magyarországi forradalom kudarca után hagyott fel a harccal az észt erdei testvérek többsége. Ezt követően a legtöbben kijöttek az erdőből, de voltak közöttük elvhű emberek, akik még évtizedekig küzdöttek. A legutolsó erdei testvérünket 1982-ben lőtték le.'

Hogy az 2004-es vitaesten elhangzottakat idézzem: az oroszok mindkét megszállás után tömegével deportálták az észteket, "az elhurcoltak összesített száma...megközelíti a százezret, ami az észteknél, tekintettel arra, hogy a népességük tizede a magyarországinak - hívta fel rá a figyelmet Tónu Kalvet - jóval súlyosabb teher, mint amit a számokból ki lehet olvasni, különös tekintettel arra, hogy az elitet, a nemzet színét virágát hurcolták el.''

Pontosan úgy - tehetnénk hozzá - ahogy Nabukonodozor a zsidó nép elitjét hurcolta el Babilonba - a királyi udvartól le egészen a mesteremberekig, a papságot is beleértve természetesen, hiszen értelmiség nélkül nincsen nemzet.

Bán-Hegyi Zsolt