Szoborháború és szoborbéke

Terület- és történelemrendezési aspektusok
Aspektus vitaest az ELTE BTK-n 2012. június 27-én

Összefoglaló klip

Galéria a facebook-on

„Károlyi Mihály és Tisza István alakja a Parlament körüli területrendezéssel, a Horthy Miklósé pedig a vidéki szoborállításokkal került a magyar közérdeklődés központjába. A magyar Trianon-neurózishoz valamennyiüknek köze van, s ezt saját tapasztalataink is alátámasztják. ELTE-s, károlis és pázmányos diákokkal forgattuk a Trianon-trauma című filmet, amelyet június 6-án a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán bemutattunk. Ebből kitűnt, hogy Trianon megítélésekor az egyetemi hallgatók számára a fő kérdés: van-e határon túli rokonuk vagy ismerősük”. Az ELTE BTK dísztermébe szervezett június 27-i Aspektus vitaesten bevezetőjében Gecse Géza arra is felhívta a figyelmet, hogy az egyetemi hallgatók az 1918 és 1920 közötti időszakot nem téves döntések sorozataként, hanem adottságként szemlélik. A kollégák tapasztalatai is alátámasztják, hogy nemcsak a fiatalok „menekülnek” különösen múltunk e részétől.


 
Ami a szoborháború „mögött” van, ezért is rendkívül érdekes. A vitaest szervezésének kezdetén, az Aspektus szervezői egyáltalán nem voltak biztosak abban, hogy a Parlament körüli területrendezés bármelyik vezetőjére számíthatnak, hiszen kezdetben csak csordogáltak az információk.  Ám a vizsgaidőszak és a hőség ellenére is szép számban összegyűlt közönséget alighanem meglepte, amikor az Aspektus témafelelőse elmondta, hogy Siófok vezetőit is meghívták, mivel a város a budapesti Parlament körüli területrendezés során jelentkezett Károlyi Mihály szobráért. Meglepő volt, hogy a keleti fronton hősi halált halt Horthy István halálának évfordulójára Siófok újra akarja állítani a kormányzó-helyettes szobrát. Horthy István alakja – apjától, Horthy Miklóstól eltérően – ma nem borzolja senki kedélyét. Ha Siófok központjában Károlyi Mihályt és a vadászpilótaként elhunyt Horthy Istvánt egymással szemben helyeznék el, az nem nélkülözné a humor elemeit. Gecse érdeklődésére Siófok polgármestere, Balázs Árpád elmondta, hogy a két szobor nem egy helyen lesz. Ő ugyan nem vett részt az Aspektus mostani vitaestjén, de Zsigmond Attila, a fővárosi önkormányzathoz tartozó területeken elhelyezett szobrok szakmai felelőse a napokban nemcsak járt, hanem tárgyalt is Siófokon – igaz, csak a Károlyi szobor elhelyezéséről. A Budapest Galéria igazgatója szerint a Károlyi-szobor felállítására a város a Siófok és Széplak közötti családi házas környezetben egyébként a város vezetése olyan teret talált, amely valóban „méltó egy szobor elhelyezésére”, amit Zsigmond Attila azért is tart szerencsés megoldásnak, mivel a szobor alkotója, Varga Imre maga kérte, ha a szobor egyszer elkerül a budapesti Kossuth térről, akkor ideálisnak azt tartaná, ha szülővárosába, Siófokra vinnék. A Károlyi-szobor egyébként Zsigmond Attila szerint azért is „Varga Imre életművének jelentős darabja”, mert „azt a sikertelenséget, ügyetlenséget és alkalmatlanságot, amelyet Károlyi megtestesít a magyar történelemben, a szobor jól fejezi ki: a két össze nem érő ív, a megroggyant alak, mind erre utal a kompozícióban”.
 

 

Sokan Károlyi ellenpólusának tekintették Tisza István miniszterelnököt, akinek Budapest egyik kerületében a napokban állítottak szobrot, de az Országház északi részén most fogják rekonstruálni a harmincas években állított régit is. Tiszát Károlyi hatalomra kerülésekor gyilkolták meg, s azért nem mindenki számára kézenfekvő, hogy követendő-e példa lehet-e alakja, hiszen ha 1918 végén nem volt elég aktív a saját védelmének a megszervezésében, akkor vajon nem járult-e maga is hozzá a saját halálához?

A Tisza Istvánról könyvet is író Tőkéczki László, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének vezetője úgy látja, hogy az igazi probléma nem az, hogy Tisza védte-e magát, ahelyett, hogy menekült volna, mint ahogy mások, például Klebelsberg Kuno vagy Bethlen István is tették.

Szerinte az igazi meglepetés, amelynek részleteibe máig sem látunk bele pontosan, ahogy Tiszát sikerült azonnal kikapcsolni a politikából, majd „az első bolsevista típusú gyilkosság” eredményeként „eltüntették azt a politikust, aki a magyarság önvédelmét – Kemál Atatürkhöz hasonlóan – meg tudta volna szervezni”.

Tisza István Zuglóban felavatott szobra nem váltott ki indulatokat, viszont harminc évvel ezelőtt alighanem ugyanolyan vihar keletkezett volna, mint amilyet az utóbbi hetekben állított Horthy-szobrok arattak. Gecse szerint ma azért vagyunk szerencsésebb helyzetben, mint három évtizede, mert „közben sokan meghaltak és a fiatalabbak közül alig akad, aki tudná, hogy ki volt Tisza István”.
  

Maruzsa Zoltán, a Tisza István Emlékbizottság elnöke, akinek tevőleges szerepe van Tisza szobrának felállításában, ezzel a megállapítással azért nem ért teljesen egyet, mivel szerinte „Tiszának volt akkora szerencséje, hogy a forradalmak és népirtások előtti korban tevékenykedett”, s ilyen szempontból ügye politikailag kevésbé érzékeny, mint Horthy Miklósé. Igaz, abban helyzetük hasonló, hogy Tiszáról is azért élt alapvetően torz kép a magyar társadalomban, mert a munkásmozgalom negatívan ítélte meg személyiségét. És ez a kép még akkor is rendkívül makacsul tartotta magát, amikor a történeti kutatás már a rendszerváltás előtt elmozdult, gondoljunk csak Pölöskei Ferenc munkáira. Maruzsa szerint sokat nyomott a latban, hogy a kilencvenes évektől kezdődően megjelentek Tisza beszédei, írásai, levelezése, továbbá igen sok tanulmány, amelyek a korábban dogmává merevedett állításokat cáfolni tudták.

Tőkéczki László ehhez hozzátette, hogy Tisza alakjának „problematikusságához” hozzájárul az is, hogy Tisza István a szimbolikus térben Károlyi Mihály ellenpontjává vált. Számtalan esetben ez az egyetlen mozzanat, ami meghatározza, hogy Tiszáról vagy Károlyiról ki mit gondol, és ezt kevéssé befolyásolja a történelmi valóság.

Gecse felvetette, hogy a történelmi valóságnak és a történelemről a társadalomban élő képnek gyakorta sok köze nincs egymáshoz. A Tisza Istvánnal kapcsolatban megfogalmazott egykori kritikákban még alapvetően a „hadat üzenő miniszterelnök” képe dominált és Diószegi Istvánnak sok tanulmányt kellett megírnia ahhoz, hogy kiderüljön: Tisza István – saját ellenérzései dacára – igen kényszeredetten szánta el magát a világháborús hadüzenetre. Háborús uszítónak egyáltalán nem tekinthető, pedig hosszú évtizedeken keresztül ezt terjesztették róla. Hasonló Andrássy Gyula volt magyar miniszterelnök és közös külügyminiszter sorsa, akinek a szobra a Parlament körüli területrendezés kapcsán megérdemelten kerül vissza a régi helyére. Róla alighanem csak a szakma tudja, hogy saját ellenkezését legyűrve, csak a szlávok és a Habsburg udvar unszolására fogadta el Bosznia-Hercegovina megszállását. Kívülről úgy látszott, hogy mennyire sikeres volt – ezért is kapott később szobrot, pedig belülről ő ezt másként érezte. Az ő szobráról – például – nem tudjuk, hogy pontosan mi lett a sorsa. Milyen szobrok lesznek a Parlament körül?
 

Wachsler Tamás elmondta, hogy az Országház körül összesen négy nagy szobor lesz, amelyek közül az Andrássy szoborból semmi sem maradt meg, így azt az egykorú fényképek, feljegyzések alapján rekonstruálják. A Tisza-szobor valójában egy olyan szoborkompozíció, amelyet néhány darabja felhasználásával rekonstruálnak. Biztos, hogy a mostani Kisfaludy-Stróbl-féle alkotást a térről elviszik, de hogy hova, arról – mivel a jogtulajdonosokkal még nem egyeztettek –, egyelőre még nincs döntés. Wachsler szinte biztos abban, hogy a helyére nem az eredeti Horvay János-féle szoborkompozíció kerül, hanem annak egy másolata, mivel a Dombóváron lévő szobrot „fizikai állapota miatt nem lenne bölcs döntés elhozni”. A Rákóczi-szobrot viszont csak restaurálni kell, így az ugyanúgy ott marad, mint ahogy „szigorúan véve” a József Attila-szobor is. Igaz, József Attila mostani helyéről „vándorolni kényszerül”, de a Garibaldi utcai felhajtó – ahová kerül – a rendezés végére a Kossuth tér részévé válik. Tíz perc alatt körbefutott ugyan a Facebookon az a kép, ahol a Duna árterének bővülése esetén József Attila torkáig ért a víz, de ezen a montázson a költő szobra két méterrel van lejjebb, mint ahová ténylegesen tervezték. Vagyis József Attilát – ahogy Wachsler fogalmazott – „valósággal el kellett volna ásni ahhoz, hogy addig érjen neki a víz, mint ahol a kép mutatta”. A véglegesnek szánt helyszín azonban a valóságban ettől még feljebb van!

Az országgyűlési határozat egyébként nemcsak az 1944 előtti arculatot rendeli helyreállítani, hanem arról is rendelkezik, hogy az ’56-os sortűz áldozatainak is méltó emlékhelyet kell állítani. Az igazgató azt is elmondta, hogy számos ’56-os szervezettel éppen néhány órával korábban egyeztettek arról, hogy egy különleges ’56-os emlékhelyet alakítanak ki.

Ami az engedélyek kiadásának mikéntjét és a Károlyi-szoborbontást illeti, Wachsler szerint „az lenne a normális, hogy a közigazgatás más esetekben is ilyen gyorsan és olajozottan működne”, de nem tagadta, hogy az ő személyes megfontolásának is része volt, hogy a „felesleges balhékat kerüljék, ne kínáljanak feleslegesen szószéket csak azért, hogy valaki tiltakozhasson”.  A fákat ugyanis – műszaki okok miatt – mindenképpen ki kellett vágni, és ha a tervet végre akarják hajtani, akkor nincs lehetőségük arra, hogy ne „maximálisan szorosan” szervezzék a munkafolyamatokat.

A szoborállítások közül a Horthy-szobrok megjelenése váltott ki a baloldalon hisztériát. (A DK és a Fapados Alapítvány például ugyanezen a napon egésznapos konferenciát szervezett a Horthy kultusz feltételezett magyarországi újjáéledéséről. Az ezen részt vevő Karsai László történész pedig – miután elfogadta – később mégis lemondta a vitaestünkön való részvételt.)

Szabó István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára szerint érdemes a Horthy-féle államszervezet berendezkedését vizsgálni. Ugyan az 1922-es választójogi reform – az 1919-essel szemben – a magyar lakosság 80%-a helyett csupán 60%-a számára biztosította a választójogot, de a rendszer demokratikus volt. Az 1922-es korlátozások bevallott célja a könnyen radikalizálódó néprétegek kizárása volt, vagyis azok vesztették el választójogukat, akik Németországban az 1933-as náci hatalomátvétel egyik fő bázisát alkották.

Ha a Horthy- és a Kádár-korszakot alkotmányos szempontból összehasonlítjuk, a Horthy-kor biztosította a hatalmi ágak megosztását, míg az 1949-es alkotmány egészen 1989 októberéig – nem. A Kádár-rendszer totális egypártrendszerű diktatúra volt, míg 1920 után nemcsak az ellenzék pártszerveződésére volt lehetőség, hanem parlamenti képviseletére is.

De az emberek többsége nem a történelmi tények szerint, hanem érzelmi alapon dönt. Aki a konzervativizmus iránt szimpátiát érez, az inkább a Horthy-kor pozitívumait igyekszik kidomborítani. Aki viszont elutasítja ezt az eszmevilágot, az érvelésében a negatívumokra koncentrál. Érvek mindkettő mellett vannak. Különösen érdekessé teszi a helyzetet az európai környezet drasztikus változása, hiszen miközben a modern demokráciák elvárásainak megfelelő államok félelmetes diktatúrákká alakultak át, a magyar államberendezkedés alig változott. Így a húszas évek európai összehasonlításában a magyar alkotmányos berendezkedés több kívánni valót hagyott maga után, ám a negyvenes évek elejére Magyarország már a béke szigete, százezres menekültsereg befogadója lett.

Mindemellett a Károlyi-Horthy páros megítélésében – Szabó szerint – fontos szempontként játszhat szerepet az ország területi integritásának mint értéknek a kérdése.  Aki ennek jelentőséget tulajdonít, Károlyi Mihályt többnyire „nemzetvesztő politikusnak” tekinti, míg az ország területi egységét visszaállítani kívánó Horthy-kormányokat elismeri. Ha a területi integritásnál a politikai berendezkedést fontosabbnak tartja, akkor a mérleg nyelve viszont Károlyi felé billenhet.

Tőkéczki László ezt annyival egészítette ki, hogy a baloldal Horthy-korszakkal kapcsolatos álláspontja alapvetően legitimációs eredetű, hisz Horthy Miklós rendszere a kommunista Tanácsköztársasággal szemben alapozódott meg, ezért természetes, hogy az 1945-től a kommunista párt, és az aktív közreműködésével kialakított rendszer Horthyékra kígyót-békát kiáltott és ördögi rendszerként ábrázolta.
 

Egy poharat lehet úgy szemlélni, hogy félig tele van, de úgy is, hogy félig üres. Sajátos ellentmondás, hogy – hosszú hallgatás után – ma gyakorta radikálisabban bírálják Horthyékat, mint az 1980-as években, amikor a pártállam történetírása a mainál sokszor árnyaltabban vizsgálta a magát büszkén ellenforradalmiként meghatározó rendszert. A „kényesnek” számító, vagyis sok vitát gerjesztő időszakok között ott van az 1944-es esztendő. Tény, hogy a szövetségesek is elismerték: főként Horthy Miklós érdeme, hogy 1944 nyarán megmenekült a budapesti zsidóság, viszont a vidéki zsidóságot ugyanebben az évben szinte teljes mértékben megsemmisítették. Az 1944. október 15-i kiugrási kísérletet van, aki „dilettáns kivitelezésű akcióként” jellemzi, ugyanakkor mégiscsak olyan lépés volt, amelynek célja a Németországgal való szakítás volt. Mekkora esélye van, hogy Horthy rövid időn belül a helyére kerül?

Szabó István szerint, amíg a Parlamentben történelmi kérdésről vita folyik, addig abban objektív módon nem lehet dönteni. Volt néhány olyan időszak, amikor választás elé került a kormányzó, hogy ellenálljon-e a németeknek. Először 1941 áprilisában, Jugoszlávia megtámadásakor, amikor világos volt, hogy a német hadsereg Magyarországon keresztül fog támadni akkor is, ha a magyar kormány ehhez nem adja a hozzájárulását, majd 1944 márciusában, az ország német megszállásakor, amikor ha ellenálltunk volna, akkor Szálasi nem októberben, hanem márciusban kerül hatalomra és ebben az esetben a budapesti zsidóság sem menekült volna meg.

A vitaest végén a közönség kérdezett. Szóba került, mit kell csinálni, ha valakinek szobrot kívánunk állítani? Hogyan van erre mód, egyáltalán szabad-e az utolsó száz esztendő bármelyik meghatározó magyar politikusának, köztük akár Kádár Jánosnak is szobrot állítani? Pál Viktort például az bosszantotta fel, hogy a Parlament körüli építési munkák szakmai felügyelője, Tima Zoltán főépítész „lelabbancozta” a bécsieket, amikor arról beszélt, hogy az Országház melletti budapesti országzászló magasabb lesz, mint bécsi megfelelője. Szóba került az is, normális-e, hogy Magyarországon több településen még mindig van Lenin utca, mivel a magyar törvények ezt is lehetővé teszik. Mind a Budapest Galéria igazgatója, mind a Steindl Imre Program igazgatója megvédték a tervezett új országzászlót. A mostani ugyanis csupán egy rosszul sikerült „kézműves dizájn”, míg az új úgy lesz elhelyezve, hogy a Parlament tengelyében nemcsak az Alkotmány utcából, hanem a Sándor Palotából is látszani fog. Wachsler Tamás szerint egyébként Tima Zoltánnak sikerült elérnie, amit szeretett volna, hiszen a célja az volt, hogy beszéljenek a tervről. Ő úgy gondolja, hogy Tima valójában nem is tudja, milyen magas a bécsi parlament zászlórúdja, de nyilvánvaló, hogy a tervezéskor egyáltalán nem volt szempont, hogy milyen magas legyen a zászlórúd, viszont az igen, hogy hol legyen.

 

Kép és szöveg: Aspektus

Korábbi változat – kattintással - http://www.gecse.eu/120627_A.htm

Oldalcímkék: