Tellúria, a ritka földfém országa

Fotók: Thaler Tamás

„Én arra törekszem, hogy minden új regényemet úgy kezdjem el, mintha az első könyvem lenne, de ehhez fel kell égetni a hidakat, és el kell felejteni a korábbi sikereket. Lehet, hogy a műveim között ezért vannak ekkora szünetek” – mondta el alkotói felfogásáról Vlagyimir Szorokin 2014. november 18-án az ELTE Bölcsészettudományi Karának Tanácstermében rendezett beszélgetésen.

 
         Közönségrekord                                                          Vlagymir Szorokin

Az immár itthon is nagy népszerűségnek örvendő orosz író kilenc év után most járt ismét Magyarországon. Az Aspektus és a Gondolat Kiadó közös szervezésében megrendezett könyvbemutatón az est témafelelőse, Gecse Géza köszöntője után Böröczki Tamás, a Gondolat szerkesztője elmondta, hogy az író magyarul olvasható regényei közül a Tellúria megjelenésével immár a hetedik lát napvilágot a kiadónál, s a szerző műveinek időközben komoly hazai recepciója alakult ki az olvasók és a kritikusok körében. A szerkesztő ezek után köszönetet mondott a legújabb kötet fordítását támogató Prohorov Alapítványnak, Gábor Sámuel fordítónak, valamint Valerij Platonovnak, az Orosz Kulturális Központ igazgatójának, amiért a rendezvényen a szinkrontolmácsolást biztosították.

 
      Platonov úr az első sorban                               Böröczki Tamás sorozatszerkesztő

A beszélgetés kezdetén Gecse Géza elmondta, hogy hazánkban rendkívül keveset tudunk azon írókról, akik, úgymond, vásárra vitték a bőrüket a Szovjetunióban – gondoljunk csak Viktor Jerofejevre, akit egy műve miatt, amely a Szovjetuniót az ottani nyilvános WC-khez hasonlította, a Szovjet Írók Szövetségből még 1979-ben azonnal kizárták. Vlagyimir Szorokinnak is csak 1989 óta jelenhetnek meg a művei a saját hazájában. A világban a szerzőt posztmodern íróként, a magas irodalom művelőjeként tartják számon, miközben Oroszországban a népszerű irodalom részeként tekintenek műveire.

 
                   A közönség                                          Vlagyimir Szorokin és Gecse Géza

Szorokin ezzel összefüggésben elmondta, hogy már harminc éve nem tesz mást, mint hogy papírra veti elképzeléseit. „Az idők változtak, a fantáziákkal együtt, birodalmak dőltek össze, az írókból és olvasókból egyre több lett. Ez kötelez engem arra, hogy folytassam tevékenységemet.” Gecse egyetlen példát ragadott ki: első magyarul is megjelent, komoly vihart kiváltó művében, a Kékhájban a szerző összehozza Sztálint, Hitlert, Hruscsovot, Ribbentropot, Rosenberget és Beriját. A könyv bizonyos részei miatt a szerzőt Oroszországban pornográfiával vádolták meg. Szorokin szerint ez a könyv valójában azzal próbálkozott meg, hogy a 20. század bűzös belsejét kifordítva, groteszk szemszögből bemutassa az elmúlt évtizedek iszonyatos történéseit, valamint megszabaduljon a hivatalos szovjet történetírás esztétikai fojtogatásától. A regényt leginkább tűzbe dobni kívánó olvasók mindenekelőtt a sztálinista nyugdíjasok, valamint a Putyint feltétlenül támogatók közül kerültek ki. Persze, ahogy Szorokin ironikusan megjegyezte, ezt szerinte leginkább az váltotta ki, hogy az ő értelmezésében Hruscsov és Sztálin homoszexuális kapcsolatában az utóbbi játszotta a passzív szerepet. Íróként a szerző elégedett volt a művel, amely, mint egy tű, nagyon fájdalmas ponton szúrta meg a társadalmat.
 

Következő kérdésében Gecse az orosz mentalitásban és irodalomban időnként megjelenő erőszakkultuszról érdeklődött. Az író, annak ellenére, hogy – szerinte – a legkedvezőbb időszakban, az 1960-as, 1970-es években nőtt fel, még mindig a saját bőrén érezhette annak a kornak az örökségét, amelyben a sztálini tömegterror következtében milliók pusztultak el. „A mi szüleink nemzedéke és az ő apáik egy tudatalatti traumát hagytak ránk, és az állami erőszak bennük élt tovább. Ez különbözőképpen nyilvánult meg. Az ember szenzibilis állatfajta, és ezt gyerekként nagyon erősen érzékeltem.” Az író családjában is voltak a sztálinizmusnak áldozatai, akárcsak csaknem valamennyi orosz családéban. Megfogalmazása szerint könyveiben azért van annyi erőszak, mert az alapvetően jellemzi a 20. századot.
 

Mivel magyarázható mégis Sztálin népszerűsége az orosz társadalom bizonyos rétegeiben? – szólt a következő kérdés. Szorokin erre a 19. századi költőt, Nyekraszovot idézve megjegyezte, hogy a szolgalelkű embereket – az ebekhez hasonlóan – minél jobban bántják, annál inkább talpnyalóvá válnak. A posztszovjet társadalomban megjelenő nagyon erős neobirodalmi propaganda ráadásul olyan képet kényszerít a társadalomra Sztálinról, mint aki egy rendkívül elmaradott országból egy hatalmas államot volt képes felépíteni.

  

              Szorokin                                      Gábor Sámuel                       Hevő Péter

„Oroszországban rendkívül népszerűvé vált az eurázsiai iskola, amelynek képviselői szerint a tatár örökség hozzájárult az orosz állam cementjéhez. Mennyire gondolja az író, hogy Oroszországnak eurázsiai gyökerei lennének?” – tette fel következő kérdését Gecse.

Szorokin elmondta, hogy felmenői között valószínűleg voltak volgai tatárok, sőt grúzok is. Oroszországban talán valóban érzékelhető az eurázsiai gondolat előretörése, bár mindenkinek szíve joga megválasztani, hogy melyik irányba tartana leginkább. „Személy szerint engem sokkal jobban vonz Európa, az európai kultúra” – fogalmazott, utalva arra is, hogy évente több hónapot tölt Berlinben. Ennek előzménye, hogy 1988-ban, szovjet állampolgárként Nyugat-Berlin volt az első olyan hely, ahová a Vasfüggönyön túl eljuthatott, és a városba azonnal beleszeretett.

 

Az író legújabb, magyarul most megjelent regénye, a Tellúria a 21. század közepére viszi el olvasót, egy olyan világba, amelyben mind Oroszország, mind Európa kisebb államokra tagolódik, s meghatározó szerepet játszik egy új, minden eddiginél nagyobb élményt nyújtó narkotikum, a tellúr.

 

Szorokin szerint a regény a jelen legmélyebb európai és oroszországi félelmeiről szól. „Az az érzésem, hogy az az egyensúly, amely a II. világháború után kialakult Európában és a világban, kezd meginogni. Bizonyos tektonikai rétegek elmozdultak, és a világ lassacskán aprózódik, feldarabolódik.” Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra, hogy ez nem egy történész vagy szociológus, hanem egy művész próbálkozása, amely arra irányul, hogy a jövőn keresztül sajátos módon nyújtson bepillantást a jelen Európájának és Oroszországának állapotára.

A szerző egy újabb kérdésre válaszolva elmondta még: sohasem zavarta, hogy miként határozzák meg és milyen irányzatba sorolják mint írót. Mindig nagy tisztelettel kezelte az irodalomtörténészeket, a szlavistákat, de együtt is érez velük, mert sokszor meg kell magyarázniuk a megmagyarázhatatlant. A posztmodernizmus manapság széles körben elterjedt kifejezés, olykor politikusokat is illetnek vele. „Van egy elvem: szeretném azt, hogy minden könyvem különbözzön a többitől. Én arra törekszem, hogy minden új regényemet úgy kezdjem el, mintha az első könyvem lenne, de ehhez fel kell égetni a hidakat, és el kell felejteni a korábbi sikereket. Lehet, hogy a műveim között ezért vannak ekkora szünetek.”

 

Terveiről szólva elmondta még, hogy jelenleg nem dolgozik újabb regényen. „Egy írónak tudnia kell hallgatni, ami tulajdonképpen kínzó dolog, de jobb egy kicsit hallgatni, mint tehetetlenségi erőből írni egy könyvet.” Hozzátette, olyan időket élünk, amikor az események sűrűsödnek, összezsúfolódnak, és érzi, hogy közeledik a nagy forradalmak, háborúk ideje. Addig pedig „inkább hallgatok, és megvárom, mi történik” – mondta.

Rendhagyó módon az este végén elsőként nem a nézők részéről hangzott el az első kérdés, hanem Vlagyimir Szorokin érdeklődött afelől, hogy a magyar olvasók körében kik a legolvasottabb kortárs orosz szerzők.

Az egyik néző arra volt kíváncsi, hogy az író valóban olyan sötétnek, kegyetlennek, kilátástalannak látja-e a világot, amilyennek az a regényeiben megjelent. Szorokin szerint műveinek többségében megjelennek a fénysugarak, ezeket azonban az olvasónak észre kell tudnia venni. Egy barátja elmondta neki, hogy ha munka után fáradtan, a foteljébe beülve az ő regényeit olvassa, egy idő után felsóhajt, hogy mégiscsak jó élni. „Ha ennyiben tudok használni az olvasónak, akkor nem éltem hiába.” Egy másik érdeklődő kérdésére válaszolva elmondta, hogy fantasztikus műfajnak tartja és imádja a mozit, a forgatókönyvek írása pedig kifejezetten örömmel tölti el.

Hevő Péter