A történetírás tárgya, fogalmi alapjai, tény és magyarázat

Három történész, Edward Hallett Carr, Marc Bloch és Georges Duby történelemről, történettudományról való nézeteit mutatom be egy-egy mű alapján.[1] Terjedelmi okok miatt jelen munkában két fő témakört emelek ki: múlt és jelen viszonyának, ezzel összefüggésben a történész helyzetének, valamint a történelmi ténynek értelmezését.

 

Múlt és jelen kapcsolata – a történész helyzete

A XIX. századi pozitivista tudományfelfogás a tények, adatok mind teljesebb körű összegyűjtését, egymás mellé állítását és számbavételét tartotta a történész legfontosabb feladatának (a természettudományos módszerekhez hasonlóan).[2] Ilyen módon a történelmet objektíven megírhatónak, a történettudomány feladatát és közegét pedig egyértelműen meghatározhatónak gondolta el. A 19. század végi, 20. század eleji – itt nem részletezendő – óriási változások azonban nem csak az addig fennálló társadalmi rendet érintették, de alapjaiban ingatták meg az események, a dolgok, sőt az érzelmek és emberi viszonyok leírhatóságában vetett hitet is[3].

A pozitivizmust követő időszakok már nem úgy tekintettek a történettudományra, mint olyan valamire, ami pusztán leírja, sorjázza a múlt eseményeit és adatait. Carr, Bloch és Duby, mint a pozitivizmus utáni korok képviselői,[4] azt fejtegetik, hogy a történelem, a történettudomány és a történetírás nem csak a múltról szól, hanem minden esetben a vizsgálódás, illetve az írás jelenéről is. Carr szerint soha véget nem érő a párbeszéd e két idősík között,[5] hisz nem egymástól függetlenül léteznek, hanem egyik következik a másikból, egyik hat a másikra[6]. Bloch osztja ezt a véleményt, egyenesen úgy fogalmaz, hogy a történelem nem a múlt tudománya.[7] Már csak azért sem az, mert a történész a történeti vizsgálódás, a történeti mű írásakor saját jelenében, saját korának jelenében él. Tehát hat rá az őt körülvevő világ, a körülmények, melyek közt él, a társadalom, melynek viszonyrendszerében elhelyezkedik, sőt saját aktuális helyzete, személyes életének eseményei és egyedi érdeklődése is. Ezek befolyásolják tevékenységét, nem tudja függetleníteni magát tőlük, mert ő maga sem létezik ezeken kívül, amiből az következik, hogy történeti műve sem egy társadalom, idő és tapasztalatok nélküli ember munkája. Így pedig arra a következtetésre juthatunk, hogy ezen történeti művek legalább annyi információval szolgálnak születésük idejének társadalmáról, annak viszonyairól, valamint írójukról, mint arról a témáról, amelyről szólnak.[8] Carr több, meggyőző példát sorol fel ennek illusztrálására, többek közt bemutatja, hogy számos adalékkal szolgálhat korának viszonyairól és személyes érdeklődéséről a történésznek akár már a témaválasztása is.[9] Tulajdonképpen tehát a történelem tanulmányozása előtt tanulmányozni kell a történészt, a történész előtt pedig azt a társadalmi környezetet, amelyben a történész él, miközben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a történész ugyanakkor önálló individuum is.[10] Történész és műve közt szoros és elválaszthatatlan a kapcsolat, miközben ez nem jelenti a műben való elveszést és nem jelent összeolvadást. Így kitágítva az értelmezést, az látható, hogy nem csak a jelen és múlt, történész és műve között, hanem mindezek által a jelen társadalma és a múlt társadalma között is folyamatos a párbeszéd.[11]

Bloch, ahogy már fentebb utaltam rá, hasonlóképpen gondolkodik múlt és jelen kapcsolatáról, elválaszthatatlanságáról.[12] Két dolog erősíti ezt még meg nála: az összehasonlítás módszertana és az ’élet’ szó kifejezetten gyakori emlegetése, összefűzése a történészi szakmával. Előbbi[13] révén nem csak két múltbéli dolog, ill. forrás valódiságát tudjuk eldönteni, hanem a jelennel kapcsolatban is megtehetjük ugyanezt. Utóbbi pedig azáltal kap jelentőséget, hogy ebben a fogalomban (ti. az ’élet’ fogalmában) egyesíti Bloch a két idősíkot, sőt a történészben meglévő individuálisat a társadalmival: „Mert itt az emberi élet lüktetése, amelyet a régi szövegekből csak kemény erőfeszítés árán varázsol elénk újra a képzelet, érzékeink által közvetlenül észlelhető. […] Igazában, végső fokon mindig saját mindennapi tapasztalatainkból vesszük, ha kell: új árnyalatokkal gazdagítva, azokat az elemeket, amelyek segítségével a múltat rekonstruáljuk”.[14] E mellet Blochnál hangsúlyosan jelenik meg egyfajta, már-már humánus vonás, mely az ember felé való odafordulás intelmében nyilvánul meg, azt mondja, hogy „a történelem az emberekről szóló tudomány”,[15] minden mögött emberi találkozások vannak, sőt, az a kutató, akinek nincs igénye arra, hogy észrevegye az embereket, nem is tarthat igényt a történész megnevezésre.[16]

Duby két társához hasonlóan gondolkodik arról, hogy múlt s jelen összefonódik, hogy a történészt lehetetlen saját korából kiemelni, s hogy személyes igényei és jellemzői is hatással vannak munkásságára – ezt éppen saját példáján mutatja be. [17] Blochnál is messzebbre megy a személyesség kérdésében (hármójuk közül a legmesszebbre) olyan, a történettudományról való beszédben nem túl gyakran előforduló, de legalábbis nem tipikus kijelentéseket téve, mint „én a magam történelmét írom, azaz magamat fejezem ki benne”,[18] vagy „a történetírás irodalmi műfaj”,[19] vagy „a történetírás mindenekelőtt és lényegében művészet, irodalom.”,[20] vagy „A történelem csak szöveggé válva létezik. A jó történelemhez jó szöveg kell.”[21]. Azért tartottam fontosnak ezeket a sorokat idézni, mert jól kitűnik belőlük az a gondolat, ami nagyon távol van már a pozitivizmustól és nagyon közel van egy nem tudományos műfajhoz, a szépirodalomhoz (ahogyan ő is jelzi), valamint annak narrációs kérdéseihez.[22] Ez pedig az az elmélet, mely szerint csak az a történelem, amit megírunk és csak olyan, amilyennek megírjuk. Közel van ugyan hozzá, de Duby mégsem állítja ezt, azt fejti ki ugyanis, hogy pusztán az irodalmi jelleg, az önkifejező és önértelmező író még nem történész. A szépírót az különbözteti meg a történésztől, hogy utóbbi számára fontosabb az igazmondás, mint a valóság kifejezése, s a nyilvánvaló tényeket, forrásokat nem hagyhatja figyelmen kívül.[23] Kizárólag az írás művészete miatt tehát még nem történész valaki, de nélküle nem is lehet az. E kettősség kapcsán használja az „irányított álom” kifejezést, ami annyit tesz, hogy a történész munkája egy olyan vágyálom[24] kifejeződése, amelyet olyan források és tények irányítanak, amelyek között a kapcsolatot neki kell megteremtenie, s amelynek forrásokon és tényeken kívüli elemeit ő kell, hogy megalkossa, ő kell, hogy kitöltse a hézagokat, mert így válik elmondhatóvá-leírhatóvá mindaz, amit aztán történetnek nevezünk.[25]

 

A történelmi tény

Azt, hogy mit értünk történelmi tény alatt, vagy mi számít történelmi forrásnak, amit Duby szerint a vizsgálódó nem hagyhat figyelmen kívül, a három történész szintén hasonló módon gondolja. Mindenekelőtt a válogatás jelentőségét kell említeni. Belátható ugyanis, hogy lehetetlen minden tényt és minden adatot feltárni és figyelembe venni, így a szelekció szükségszerű.[26] Nem minden tény történelmi tény tehát. Carr értelmezésében a tények csak akkor szólalnak meg, ha a történész által megszólaltattanak, s ez akkor történik, ha az értelmezés, mint egyfajta rostálás során a tény jelentőséget kap. Fontos azonban, hogy a többi történész is hitelesnek és fontosnak ismerje el a ténnyel összefüggésben álló értelmezést, tehát a történelmi tény meghatározásában a történettudománnyal professzionálisan foglalkozók közösségének nagy szerepe van. Vigyázni kell azonban, hogy a vizsgálódó ne essen a szélsőségesség hibájába, tehát ne kizárólag a tényekkel foglalkozzon, mert akkor csak egy tényhalmazt generál, illetve ne kreáljon értelmezéseket tények nélkül, mert akkor propagandát gyárt. Mint sok egyéb esetben, Carr itt is a kiegyensúlyozottságot, a mértékletességet, a kölcsönhatások figyelembevételét emeli ki. Bloch a „tanúbizonyság” és a „nyom” fogalmát használja leginkább, amikor a tényekről és forrásokról beszél, mely utóbbiak alatt összefoglalóan a társadalomnak azt a munkáját érti, amellyel az átformálja a körülötte lévő világot[27] - más kifejezéssel ezeket hívja úgy, hogy „emberi tény”. A tanúbizonyságok és nyomok rengeteg félék lehetnek, olyanok is, amelyeket eleve közönségnek szántak (például a történetírói munkák). A nyomokat a történész szólaltatja meg a vizsgálódás irányának kijelölésével – ezt a szerepet tölti be, ahogy fentebb írtam, Carrnál az értelmezés. A megszólaltatás azonban nem magányos és kapcsolat nélküli munka, épp a nyomok sokfélesége miatt a történésznek együtt kell dolgoznia olyanokkal, akik bizonyos nyomokat nála jobban tudnak megszólaltatni: földrajztudósokkal, nyelvészekkel, régészekkel, agrárszakemberekkel stb.[28] A tanúbizonyságok révén szerzett információnak azzal a különös, de jellemző tulajdonságával is számolni kell, hogy nagyon sokszor mások tanúbizonyságán alapszik, tehát kellő kritikával kell tudni kezelni. Ezért szükséges, hogy a történész minden lehetséges módon próbálja szétválasztani az igazat a hamistól, kétellyel közelítsen a nyomokhoz és vesse magát alá az ellenőrizhetőségnek. Bloch egy nagyon fontos és jelentőségteljes módszertani eszközt is megnevez a tanúbizonyságok értékeléséhez és viszonyaik meghatározásához, az összehasonlítást.[29] Azt mondja, hogy a tanúbizonyságokat össze kell vetni egymással és a hasonlóságok és különbségek felfedezése, valamint a valószínűség mérlegelése után döntést kell hozni a nyom mibenlétéről. Ezt a folyamatot nevezi a történeti tanúbizonyság kritikájának.[30]

Duby nagyon hasonlóan vélekedik, amikor – ahogy fentebb a történész álma kapcsán már utaltam rá – arra figyelmezteti a vizsgálódó tudóst, hogy nincs semmiféle kibúvó a nyomok kritikával való illetése és az ellenőrizhetőség, tehát a történeti kritika szabályai alól,[31] valamint az eseményeket minél pontosabb időhöz és helyhez kell kötni.[32] Ő a „tanúvallomások”, illetve szintén a „nyom” kifejezést használja, amikor a forrásokról beszél, és neki is az a véleménye, hogy a tanúvallomások közti viszonyt a történésznek kell megteremtenie. Sőt, önmagában a tanúvallomás, a tény semmit sem jelent, egyedül az összefüggés és a kölcsönhatás számít, hogy mi, hogyan és miért hatott valami másra.[33] A tanúvallomások kapcsán jelzi, hogy nem csak anyagi jellegű nyomokat ért ez alatt, hiszen „a tudat annyira valóságos mint az anyag”,[34] tehát például egy álom ugyanúgy nyomot hagy, mint az eke a földben. Ez korrelál Blochnak azzal a kijelentésével, mely szerint „a történelmi tények lényegüknél fogva pszichológiai tények”,[35] tehát egyikük sem zárja ki az ilyen jellegű, nem materiális jellegű dolgokat, tényeket a nyomok közül. Duby is fontosnak tartja az összehasonlítást, az a véleménye, hogy az egyes tanúvallomások jelentősége akkor látható meg és értékelhető a maga helyén, ha a velük szorosan egy időben keletkezett tanúvallomásokkal összevetjük őket.[36]

Összefoglalásként megállapítható, hogy a három történész a kulcskérdéseket és az alapmódszereket tekintve hasonló állásponton van. .Bloch és Duby azonban jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít és többet foglalkozik módszertani kérdésekkel, mint Carr, valamint Carral szemben kevésbé tartják fontosnak, hogy a történettudományra igaz legyen a természettudományos módszertan szerinti tudománydefiníció. Jellemző mindegyikőjükre az ember és a világ összetettségére való odafigyelés, a megértés az emberi viselkedés és lélek iránt, tehát egyfajta komplexitás tudomásul vétele. Ilyenformán mindannyian az összefüggésekre és kölcsönhatásokra koncentrálnak, soha nem önmagában álló, hanem mindig valamiben elhelyezkedő embert, tényt, tanúbizonyságot, nyomot, ill. nem utolsósorban történészt feltételezve.

Komjáthi Anna

 

[1] Carr, E. H.: Mi a történelem? Osiris Kiadó, Budapest, 1995. (A továbbiakban: Carr, 1995.); Bloch, Marc: A történész mestersége. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. (A továbbiakban: Bloch, 1996.); Duby, Georges – Lardreau, Guy: Párbeszéd a történelemről. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. (A továbbiakban: Duby-Lardreau, 1993.)

[2] Tóth Zoltán: Elfelejtett előzmények. A régi társadalomtörténet sajátos kérdéseinek kialakulásáról. In: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 75-79., 104-105.; valamint Carr, 1995. 8-9.

[3] E széthullásról szólva gyakran találkozhatunk irodalmi szövegekkel, jellemzően Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című versének „Minden Egész eltörött” sorát, ill. T. S. Eliot Átokföldje – A halottak temetése című művéből a „mást sem ismersz/Csak egy csomó tört képet” szavakat szokás idézni.

[4] Carr 1892-1982, Bloch 1886-1944, Duby pedig 1919-1996 között élt

https://www.britannica.com/biography/E-H-Carr; https://www.britannica.com/biography/Marc-Bloch; https://www.britannica.com/biography/Georges-Duby (letöltés dátuma: 2018.12.01.)

[5] Carr, 1995. 28.

[6] Gyáni Gábor kiemeli, hogy Carr-nál ez a párbeszéd nem azt jelenti, hogy mindig mást tudunk meg a múltról, hanem, hogy mindig jobban tudjuk, mi történt. Gyáni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. Tény, magyarázat, elbeszélés. In: Bevezetés a társadalomtörténetbe. i.m. 12.

[7] Bloch, 1996. 23.

[8] Carr az ún. „vonuló menet” hasonlattal teszi ezt képszerűvé: egy vonuló menet tagjaként azt, úgy és annyit látunk, amit, ahogyan és amennyit menetbéli pozíciónk lehetővé tesz. Carr, 1995. 33.

[9] Carr, 1995. 33-34.

[10] Carr, 1995. 41.

[11] Carr, 1995. 51.

[12] Bloch, 1996. pl. 36-37.

[13] Ld. ehhez elsősorban A forráskritika című fejezetet. Bloch, 1996. 61-97.

[14] Bloch, 1996. 38-39.

[15] Bloch, 1996. 25.

[16] Bloch, 1996. 39.

[17] Duby-Lardreau, 1993. 43-44.

[18] Duby-Lardreau, 1993. 34.

[19] Duby-Lardreau, 1993. 36.

[20] Duby-Lardreau, 1993. 45.

[21] Duby-Lardreau, 1993. uo.

[22] Duby történetírási módjában végbement változásról, ill. a nyelviség kérdéséről összefoglalóan ld. Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor: A történetírás „nyelvi fordulata”. In: Bevezetés a társadalomtörténetbe. i.m. 443.

[23] Duby-Lardreau, 1993. 37.

[24] A vágyálomról szólva, de a tudatot-tudatalattit emlegetve is, Duby és beszélgetőtársa természetesen többször hivatkozik Freud elméleteire. pl. Duby-Lardreau, 1993. 40., 93-98.

[25] Duby-Lardreau, 1993. 40-45.

[26] Bloch, 1996. 102-103., Carr 1995. 26-28., Duby-Lardreau, 1993. 35.

[27] Bloch, 1996. 25.

[28] Ld. ehhez a részhez Bloch, 1996. 41-60.

[29] Az összehasonlító módszer jelentőségéhez Bloch-hal kapcsolatban ld. Czoch Gábor: A mentalitástörténet. In: Bevezetés a társadalomtörténetbe. i.m. 479-482.

[30] Ld. ehhez A forráskritika című fejezetet. Bloch, 1996. 61-97.

[31] Duby-Lardreau, 1993. 47-49.

[32] Duby-Lardreau, 1993. 131., ill. az időrend kérdéséhez ld. uo. 53-61.

[33] Duby tényekkel kapcsolatos álláspontjához ld. Duby-Lardreau, 1993. például 35-36., 46-53., 131.

[34] Duby-Lardreau, 1993. 37.

[35] Bloch, 1996. 134.

[36] Duby-Lardreau, 1993. 60-61.

Főmenü: